Századok – 1977

Történeti irodalom - Somogyi Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig (Ism. Galántai József) 153/I

153 TÖRTÉNETI IRODALOM SOMOGYI ÉVA: A BIRODALMI CENTRALIZÁCIÓTÓL A DUALIZMUSIG (Az osztrák-német liberálisok útja a kiegyezéshez) (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1976. 255 1.) Somogyi Éva könyve egyike azoknak, amelyek a kiegyezés újabb történeti irodalmában az évszázados adósságot - a kielégítő ábrázolás hiányát - törlesztik. Munkája a kiegyezéshez vezető osztrák politika egyik alapvető összetevőjét - az osztrák-német liberálisok útját kutatja, ábrázolja. Beksics Gusztáv, aki a kiegyezés utáni évtizedekben sokat küszködött a dualista átalakulás történeti ábrázolásával, 1883-ban találóan - de a feladat vállalása elől kitérve - mutatott rá: „A magyar politika csak a bécsinek ismerete mellett érthető meg teljesen" (Kemény Zsigmond, a forradalom s a kiegyezés. Bp. 1883. 219. L). Egy évtizeddel később Falk Miksa így írt: „Ezen kiegyezés éveken át való tárgyalásoknak volt eredménye, melyeknek hiteles története még teljesen megírva nincsen és egyhamar nem is lesz megírható, mert egyfelől vannak tekintetek, melyek ez idő szerint még a legfüggetlenebb író tollát is megbénítják, másfelől az anyag nincsen még teljesen együtt" (Kor és jellemrajzok. Bp. 1903. 241-242. L). De a tartózkodás jellemző volt az osztrák emlékiratírókra és történészekre is: „A modern Ausztria vezető politikusai közül némelyek megrajzolták azt a szerepet, amelyet hazájuk sorsában játszottak, de a lényeges dolgokról hallgatnak mindannyian" - írta Heinrich Friedjung 1896-ban, immár egy emberöltővel a kiegyezés után (Harc a német.hegemóniáért. Bp. 1902. I. köt. 258.1.). A Beksics és Friedjung történetírói tevékenységét követő fél évszázad alatt jócskán felgyülemlett a dualista átalakulásra vonatkozó kutatható forrásanyagok mennyisége, és figyelemre méltó publikációk is megjelentek. A kiegyezéshez vezető osztrák politika mégis jelentős mértékben még mindig feltáratlan maradt. Noha itt elsősorban a jelenkori osztrák történetírás számára adódnak feladatok, az elmúlt évtizedekben a hazai történészek figyelme is nagyobb mértékben fordult a problémakör kutatása felé. Bizonyára a Beksics által jelzett összefüggés is ösztönöz: a dualista átalakulással kapcsolatos magyar politika a bécsi nélkül nem érthető, örvendetes, hogy Hanák Péter és Diószegi István idevágó tanulmányai, valamint Kovács Endre 1968-ban publikált könyve után (.Ausztria útja az 1867-es kiegyezéshez") ismét hazai szerző jelentkezik, hogy a kiegyezés, illetve a dualista átalakulás nagy történeti kérdéskomplexumán belül a „bécsinek ismeretét" nyújtsa. - S mondjuk meg mindjárt ismertetésünk elején, hogy a szerző vállalkozása - akinek Ausztria-kutatását már egy korábbi munkája alapján is ismerjük („Választójog és parlamentarizmus a dualizmuskori Ausztriában 1861-1907" Bp. 1968) - eredményes. Kitűnő újabb történeti munkája jelentős mértékben hozzájárul a kiegyezés magyar történeti problematikájának megoldásához is. Amellett könyve méltán igényt tarthat arra, hogy német nyelven megjelentetve eljusson az egykori „Ciszlajtánia" mai országainak olvasóihoz és szakembereihez. Somogyi Éva a probléma megközelítéséhez mindenekelőtt szilárd talajt teremtett a maga számára. Elkerüli azt a csapdát, amelybe Friedjung is beleesett, amikor az „elhallgatott" „lényeges dolgokat" kereste, s miután nem találta, szkeptikussá vált a lényeg megismerhetőségét illetően. Somogyi Éva nem a császári termek „kulisszatitkait" keresi, hanem annak az osztálynak, csoportnak vagy inkább politikai irányzatnak mozgását, s e mozgás összetevőit vizsgálja, melynek a birodalom dualista átalakulásában az örökös tartományok oldaláról döntő jelentősége volt: az osztrák-német liberálisok kiegyezéshez s a dualista átalakuláshoz vezető útját nyomozza. A kutatási témának ezen kijelölésével teremti meg az ábrázolás tudományos egzaktságának lehetőségét, s a szerző erről a biztos talajról nem is tér le. Ugyanakkor mindenütt, ahol valóban megbízható források állnak rendelkezésére, feltálja a vezető állami funkciókban lévő politikusok eljárását, koncepcióját is, de tartózkodik attól, hogy ezen túlmenően, a személyi döntések ellenőrizhetetlen területére tévedjen. Imponáló mennyiségű és jól kiválasztott a kutatott forrásanyag is. Jelentős mértékben saját levéltári kutatásaira épít. A bécsi Staatsarchiv-ban és az alsó-ausztriai Landesarchiv-ban, valamint a prágai állami levéltárban átvizsgálta és feldolgozta a témára vonatkozó jelentősebb forrásanyagokat. Ezek mellett alapos kutatást végzett az 1865-1866 évi porosz és szász akták közt (Merseburg, Drezda). A bécsi porosz és szász követjelentések feldolgozása különösképpen figyelemreméltó. Ε jelentős levéltári kutatást kiegészítette a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchényi