Századok – 1977
Folyóiratszemle - Balogh Éva S.: Románia és a szövetségesek részessége az 1920-es magyar államcsinyben 836/IV
836 FOLYÓIRATSZEM I E kontingenst engedélyezett partra szállani Észak-Oroszországban, továbbá 7000 amerikai katonát mintegy 7000 japánnal együtt Vlagyivosztoknál azzal a céllal, hogy fedezzék a cseh légió behajózását és Franciaországba útbaindítását, valamint hogy az ott levó' katonai anyagok ó'rzését biztosítsák. Erre is csak azért volt hajlandó, mert a szövetségi politika ezt megkövetelte. Egyébként a szövetségesek beavakozását szerencsétlen lépésnek tartotta, mely sérti az orosz nép önrendelkezési jogát. Ezérf tett meg mindent a továbbiakban, hogy az intervenciós csapatok tevékenységi körét minél szűkebbre korlátozza. Wilson igyekezett kitartani, de a külsó' és a belső nyomás meghátrálásra kényszerítette és ezáltal, ha kényszerűségből is, de segített megnyitni az utat a Szovjet-Oroszország elleni intervenciók előtt - fejezi be tanulmányát Eugéne P. Trani. (The Journal of Modern History. VoL 48. N° 3, September 1976. 440-461. I.) Cs. F. Eva S. Balogh: Románia és a szövetségesek részessége az 1919-es magyar államcsínyben A cikk, amely a szövetséges hatalmak és a románok szerepét viszgálja az 1919-es Friedrichpuccsban, részlet a szerző disszertációjából (The Road to Isolation: Hungary, the Great Powers, and the Successor States, 1919-1920, Yale University, 1974), és olyan kérdéseket elemez, hogy azok joggal tarthatnak számot a hazai kutatók érdeklődésére is. Balogh Éva abból indul ki, hogy a Peidl-kormány eltávolítását követően nyomban felhangzottak a vádak: a Budapestet megszállva tartó román csapatok bátorították, vagy legalábbis biztosították Friedrichék akcióját, s hogy az ugyancsak Budapesten tartózkodó angol, amerikai, olasz megbízottaknak is szerepük kellett legyen benne. A békekonferencia s az egyes kormányok az antanttal kapcsolatos vádakat azonnal és határozottan visszautasították, minden felelősséget a románokra hárítottak. Balogh megállapítja, hogy a szakirodalom itthon és külföldön hosszú időn át tulajdonképpen a szövetséges hatalmak álláspontját tette magáévá. Rámutat, hogy csak az utóbbi időben, elsősorban Nemes Dezső munkái revidiálták e nézeteket, főleg az antant megbízottak szerepét hangsúlyozva, míg több jelentős hazai kiadvány egyszerűen mellőzi a kérdést. Ennek következtében a tanulmány két célt tűzött maga elé: cáfolni kívánja, hogy a románok kezdeményezőként, segítőként közreműködtek a puccsban vagy a Friedrich-kormány megalakulásában, egyidejűleg megvilágítja a budapesti antant-megbízottak tényleges szerepét az ellenforradalmárok támogatásában. Az 1919-es román-magyar helyzetet összegezve azt emeli ki, hogy július végéig e viszony katonai jellegű volt, messzebb tekintő koncepció nélkül. Július 31-én azonban a román békedelegáció memorandumot terjesztett a békekonferencia elé. Ebben azt javasolta, hogy a Tanácsköztársaság leverését követő megszállásba kapcsolódjanak be csehszlovák és jugoszláv egységek, hozzanak létre „politikai tanácsadó testületet" az egykori nemzetiségek képviselőiből. Magyarán szólva: Bukarest, Prága, Belgrád ellenőrzése alatt álló báb-kormányt kívánt felállítani Budapesten. A román javaslatot nemcsak a csehszlovák és jugoszláv kormány utasította el, hanem igen kategorikusan a békekonferencia is. Ez a memorandum azonban, valamint a románok katonai aktivitása megalapozta a békekonferencia gyanúját a Magyarországra vonatkozó román terveket illetően s ezek, - tegyük hozzá ~ érthetően, megerősödtek a Peidl-kormány eltávolításakor. Balogh rámutat: míg a románok fegyverrel, addig a szövetségesek diplomáciai-politikai úton igyekeztek siettetni a Tanácsköztársaság megdöntését és létrehozni egy számukra elfogadható kormányt (lásd a júliusi bécsi tárgyalásokat és az ismert nyolc pontos megállapodást), majd igen élénk tevékenységet fejtettek ki, hogy a Peidl-kormányt átalakítsák, kiszélesítsék. Budapest megszállásakor „Románia kifejezetten arra törekedett, hogy baráti viszonyt teremtsen a magyar szocialistákkal mindaddig, amíg azok készek együttműködni a katonai vezetéssel és a bukaresti kormánnyal" (300. 1.). Ezt az együttműködést azonban az augusztus 5-én átadott ultimátum a magyar-román külön-fegyverszünet feltételeiről teljesen lehetetlenné tette. A tanulmány frappánsan mutatja be, hogy a Bécsből sürgősen Budapestre települt szövetséges megbízottak hogyan siettek ekkor
