Századok – 1977

Történeti irodalom - Usczeck; Hansfürgen lásd Helmert Heinz - Várady Géza: Ezernyolcszáznegyvennyolc te csillag (Ism.Urbán Aladár) 819/IV

820 TÖRTENETI IRODALOM (72. 1.), hogy „magára hagyta a Lajtán túli forradalmakat" (125. 1.). Az adott helyzetben Bécs nem játszhatta Párizs egykori szerepét, s ilyen körülmények között nehéz reaütásként kezelni a Bécsben kezdődő' vagy lehanyatló „közép-európai forradalom lehetőségét" (73., 172. 1.), még akkor sem, ha a bécsi radikálisok egy része, főleg az ősz folyamán, rokonszenvezett a magyar forradalommal. De egészében véve a bécsi forradalom („a Lajtán túli forradalmak"), s főleg a bécsi kormányok kevés jelét adták a magyar forradalom iránti jószándéknak, s a Bécsben egymást váltó kormányok központosító törekvései nem csupán a kamarilla szándékait, hanem saját - az udvari köröktől elkülöníthető - céljait is képviselték. Erre mutatott rá Kossuth országgyűlési felszólalásában 1848. augusztus 3-án, amikor hangsúlyozta: az ausztriai minisztériumot „azzal nem vádolom, mintha az ausztriai szabadságot, az alkotmányosságot lerontani és az absolutizmust visszaállítani akarná", - de azzal igen, hogy a magyar had- és pénzügyek visszaszerzésére törekszik, amivel a reakció eszköze lesz. Az 1848-as polgári forradalmak egyidejűsége és párhuzamossága tehát nem jelenti az érdekek és célok természetes azonosságát, a forradalomból kinőtt kormányok magától értetődő testvériesülését. Ez csak a korszak romantikus forradalmárainak szép, de meghiúsult reménysége volt. Ezt a korabeli mércét alkalmazva az „olasz segély" ügyére, megállapíthatjuk ugyan, hogy az végső soron „az egyes magyarországi pártok politikájának alapkérdését, az európai forradalomhoz való viszonyukat vetette fel" (115. 1.), - de nem bizonyos, hogy valóban az „európai forradalmakhoz való viszony" volt-e az adott kérdés mélyén, s ha igen: hogy realitás volt-e ezzel az „európai forradalommal" számolni? Egyet lehet értenünk azzal, hogy „Magyarország és Itália akarva-akaratlanul, egymásra utaltak" (117. 1.), -de csak akkor, ha bebizonyítottuk: a magyar forradalom, pontosabban a Batthyány-kormány - és benne Kossuth - már ekkor eljutottak az Ausztriától, a Habsburgoktól való teljes elszakadás gondolatáig. Ebben az esetben lehetett volna Károly Albert szárd király, mint a Habsburgok ellenfele - akár dinasztikus célok vezették, akár forradalmiak - Magyarország szövetségese. (Nem tudunk persze arról, hogy piemonti részről komoly és hivatalos kísérletek történtek volna valamilyen szövetség létrehozására.) A magyar forradalom fejlődése még nem tartott itt, de ott már igen, hogy felismerje: nincs „európai forradalom" a maga elvontságában, hanem egymással párhuzamos, esetleg ellentétes érdekű forradalmi folyamatok vannak, amelyben a maga érdekeinek védelme kell, hogy elsődleges célja legyen. Ez pedig az adott esetben egyszerre kívánta a magyar kormány legalitásának (és a Béccsel való „jóhiszemű kapcsolatának") megtartását, valamint a kért katonai segélynek gyakorlati megtagadását. Ezek az adott helyzetből fakadó elvi kérdések. A formula, amivel ezt biztosítják, a napi politika, a politikai taktika fogalomkörébe tartozik. Az ellenzék oldaláról akkor, a napi politika meg-megújuló küzdelmeiben lehetett ezt támadni, -se támadást a 20. századi, az internacionalizmus gyakorlattá válását megérő nemzedék nevében lehet méltányolni is, - de akkor az alapkérdés a magára maradó magyar forradalom önvédelme volt. Valóban konszolidációs kísérlet volt ez, a március-áprilisi forradalmi eredmények konszolidálásának kísérlete, amikor meg nem dőlt el, mert az a körülmények és a szemben álló erők függvénye Volt, hogy a konszolidálás továbblépés nélkül (tehát a liberálisok szájíze szerint), vagy az eredményeket továbbfejlesztve (vagyis demokratizálva) fog-e megtörténni. Mindenesetre ennek a konszolidációs kísérletnek lehettek fenntartásai a hazai baloldal törekvéseivel szemben, de nem szükségszerűen kellett aggódnia esetleges európai (pl. bécsi) forradalmi megmozdulásoktól. Az „olasz segély" ügyéből pedig - úgy tűnik - semmi esetre sem lehet azt a következtetést levonni, hogy a magyar kormány szerette volna „lezárni az európai forradalmakat" (119. 1.). Nem meggyőző az ugyanitt elhangzó, a fentieket bizonyítandó megállapítás sem, hogy ezért „gyanakvással figyelték a román és szerb fejedelemségekben kibontakozó mozgalmakat . . . s a török birodalom integritását támogatták". Ez a megállapítás három, igen különöző súlyú kérdést kapcsol össze (és nem is értékel pontosan), amely ebben a fogalmazásban valóban igazolni látszik az állítást, hogy a tisztázatlanság „határozta meg az egész magyar külpolitikát" (119. 1.). Ez a kérdés azonban már elvezet a forradalom belső feltételeinek témaköréhez, közelebbről a Batthyány-kormány tevékenységének az értékeléséhez. Várady Géza jól látja, hogy az ellenzék - mint az ellenzék általában - kötetlenül kritizálta a minisztériumot, s hogy „könnyedén átsiklott a kormány határtalan nehézségei felett" (110. 1.), - de nem viszi végig a következtetést, hogy e nehézségekből fakadóan milyen tényezők határozták meg és szorították korlátok közé a magyar történelem első felelős kormányzatának lehetséges politikai, kül- és belpolitikai vonalvezetését. Már induláskor pontatlanul mutatja be a helyzetet, amikor „a függetlenség és a dinasztia" összeegyeztetésének feladatáról