Századok – 1977

Történeti irodalom - Budapest története III (Ism. Kállay István) 810/IV

812 TÖRTÉNETI IRODALOM 812 tanúskodik, hogy a nem-magyar anyanyelvű városlakók, polgárok, a város gazdasági fejlesztése, életformájának kialakítása, vagy éppen bizonyos kulturális igények és művészeti emlékek létrehozása terén olyan szerepet vittek, amely ugyancsak egyik előzménye, fejlődéstörténeti láncszeme, alkotó eleme lett annak, amivé a főváros vált. ,,A Pestbudai németek, szerbek, görögök, szloválok, jiddis nyelvű óbudai zsidók a magyarul beszélő egykorú magyarokkal együtt mind részei, a maguk életével és munkájával, a város egykorú fejlődésének, sőt utódjaikon át ugyancsak szételemezhetetlenül, a mai város és a mai nemzet jelenének is" (13. 1). A társadalomról szóló fejezetnél mutatkozik meg az eseménytörténetnek a tematikai fejezetekben való - általam fentebb emiitett - feloldása. A lakosság vallási és nemzetiségi megoszlása című alfejezetben kapott ugyanis helyet a Rákóczi-szabadságharc (150. és következő lapok). Igaz az, hogy a város lakosságának számában és nemzetiségi megoszlásában jelentős változást hozott a szabadságharc, de ez nem eredményezheti a nemzetiségi alfejezetben való szerepeltetését. Különben a szabadságharc negatív értékelést kap a monográfiában. A 114. lapon azt olvashatjuk, hogy „Buda, de különösen Pest kereskedelmének a fejlődését megakasztotta a Rákóczi-szabadságharc". A szabadságharc megakasztotta Pest város demográfiai fejlődését (131.1.), a város a „Rákóczi-szabadságharc után a pusztulás mélységébe zuhant". . ., „a szabadásgharc után csak nehezen tudott erőre kapni" (128. 1.). Mindezt az értékelést nehezen tudjuk összeegyeztetni a monográfiában még mindig kísértő „gyarmati vámrendszer"-rel (119.1.). Sokkal inkább elfogadható, amit a kérdésről a bevezetésben Kosáry mond (10.1.): a hanyatláselmélet szerint a bécsi gazdaságpolitika Magyarországot - különösen az 1754. évi vámrendszerrel - egyre kedvezőtlenebb helyzetbe hozta, agrárpiac szerepre korlátozta, kiszolgáltatta Ausztria és Csehország iparának és ezzel megfojtotta a hazai ipart. Az újabb kutatások szerint azonban e két tény között nem állt fenn okozati összefüggés. Magyarország ugyanis már jóval 1754 előtt is elmaradt agrárország volt. Mária Terézia 1764/65-től kezdve több alkalommal is felszólította a magyarországi városokat (de nem az adómentes nemesi birtokosokat) manufaktúrák alapítására. A városok azonban kitértek e javaslat elől, pénzüket inkább birtokosoknak adták kölcsön, ezzel közvetve a mezőgazdaságba, és nem bizonytalan ipari vállalkozásokba fektették. A monográfia maga is utal arra, hogy II. József idején 18 új vállalkozás keletkezett. A városigazgatással, várospolitikával foglalkozó fejezetek a 18. századi városfejlődés modelljeként is használhatók. Az 1686-1790 közötti korszak Bónis György munkája (ez az egyetlen fejezet, melyet nem Nagy Lajos írt). Munkájából megismerhetjük a két város harcát a kamarai igazgatósággal a szabad királyi rang visszaszerzéséért, igazgatásukat a kamarai fennhatóság alatt, önkormányzatuk kiépítését és szervezetét, a különböző vizsgálatokat és a városigazgatás változásait II. József korában. Választ keres arra a kérdésre, miként illeszkedett be Buda és Pest a rendi törvényhozás, jogalkalmazás és igazgatás kereteibe. Megállapítja, hogy bár városaink azonnal visszakapták a középkorban birtokolt helyüket a rendi országgyűlésen, a két város követeinek ennek ellenére sem jutott szerep a nemesi színezetű diétán. Legfőbb gondjuk - a többi városi követhez hasonlóan - az volt, hogy városuk sérelmeit akár törvényhozási úton, akár a kormányszerveknél, orvosolják. Az egyre ritkuló országgyűlések a két város számára egyben a tárnoki szék ülésszakait is jelentették, A városok felsőbíróságának üléseire már a századfordulón meghívták Budát és Pestet, de csak 1722-ben kebelezték vissza a hagyományos bíróság ülnökei közé. A feudális Magyarország politikai és jogi rendjébe beilleszkedő Buda és Pest nemcsak bírósági tekintetben tartoztak közös fórumok - a tárnoki szék és később a Kúria - hatósága alá, hanem közigazgatási és pénzügyi főhatóságaik is azonosak voltak. Az uralkodó, illetve a bécsi kormányszervek akaratát a Bécsben működő magyar kancellária közvetítette hozzájuk; közvetlen főhatóságuk a pozsonyi kamara volt. Amikor az 1723-i törvényhozás felállította a Helytartótanácsot, mind a törvények és rendeletek végrehajtását, mind a hadi- és háziadó megfelelő kezelését e szerv ellenőrizte. A háziadó és a házipénztár kezelését 1730-ban a magyar kamarának adták át, ezután a két kormányszék irányította a városok életét, a Helytartótanács inkább az igazgatás, a Kamara inkább a gazdálkodás vonalán. Mindezek ellenére nem jött létre közelebbi kapcsolat a két város között, sőt voltak az együttélésnek viharos epizódjai is, amikor a porció elosztása, a bor és a pálinka kölcsönös megvámolása, vagy a Kúria székhelye körül éles harc folyt köztük, sőt perre is sor került. Egy szemmel látható kapocs volt közöttük: a repülőhíd, amelynek személyzetét közösen nevezték ki, jövedelmét pedig — míg bérbe nem adták - a pesti kamarában kétkulcsos ládában őrizték, majd évente elfelezték. Távol állott tőlük ekkor az egyesülés gondolata. A legtöbb, amit elérhettek, a jószomszédság volt.