Századok – 1977
Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV
A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 687 országot a Magyarországnak való alárendeltség állapotából is ugyanúgy ki akarták emelni, ahogyan a magyar liberálisok Magyarország Ausztriával szembeni alávetettségét igyekeztek ekkor megszüntetni. A petíció tehát — a Pozsonyban készülő 1848-i törvénykönyvhöz hasonlóan — leszögezte ugyan, hogy kidolgozói hívek az uralkodóházhoz s tiszteletben tartják a birodalom és Magyarország egységét, de azt is világossá tette, hogy a horvátok a birodalmon belül korlátlan kormányzati önállóságot igényelnek maguknak. A petíció elsőrendű követelménynek nyilvánította, hogy Horvátországgal egyesítsék (a közjogilag egyelőre a szűkebb értelemben vett Magyarországhoz tartozó) Szlavóniát és (az Ausztriához tartozó) Dalmáciát (valamint a Zágrábban Horvátország részeként elkönyvelt Magyar Tengermelléket), s az így létrejövő Háromegy Királyság szerves alkotóelemének ismerjék el a (pillanatnyilag katonai kormányzat alatt álló) horvátországi és szlavóniai határőrvidéket is. Követelte azután a petíció, hogy a végrehajtó hatalmat e Háromegy Királyságban egy külső tényezők beavatkozásától (így a magyar kormányétól is) teljesen ment s tevékenységéért egyedül a horvát sabornak felelős nemzeti kormány gyakorolja. S végül a petíció sürgette „a nemzeti nyelv behozatalát ezen országok bel- s küligazgatásában", ezzel kifejezésre juttatván, hogy megfogalmazói ezentúl a nyelvhasználat síkján is a teljes viszonosság alapjára kívánják helyezni a horvát és a magyar hatóságok érintkezését (amely eddig ebben a vonatkozásban is fölöttébb egyenlőtlen volt, hiszen az 1844: II. törvénycikk a horvát hatóságoknak mindössze arra adott jogot, hogy ha nem magyarul óhajtanak válaszolni a magyar hatóságok magyar nyelvű átirataira, akkor latinul válaszolhassanak rájuk). Ezeknek a követeléseknek a jelentőségét pedig már csak azért sem lehetett elvitatni, mivel a petíció kidolgozásában nem csupán a Horvát Nemzeti Párt udvarhű többségének a képviselői vettek részt, hanem a párt liberális kisebbségének a hangadói is, s a két csoportnak (amely egyaránt úgy látta, hogy eredményes fellépés elképzelhetetlen a nemzeti mozgalmon "belüli korábbi ellentétek háttérbe szorítása nélkül) a petíció tartalmát illetően — kölcsönös engedmények révén — sikerült egyetértésre jutnia: az udvarhű többség képviselői nemcsak ahhoz járultak hozzá, hogy a petíció a belső polgári átalakulásnak minden lényeges követelményét szóba hozza, de annak a kívánságnak a petícióba való beleillesztéséhez is, hogy a megalakítandó horvát kormány tagjai „az újabb szabadsági és haladási irányt pártoló férfiak legyenek", a liberálisok viszont beleegyeztek abba, hogy a petíció (amelynek a megszövegezésekor Zágrábban még nem volt köztudomású a báni szék időközben megtörtént betöltése, Gaj és egy-két társa azonban már értesülhetett JellaŐid kinevezéséről) kiemelten követelje a báni méltóságnak éppen Jellaéiéra való ruházását, holott nyilván nem Gaj volt az egyedüli, aki már ekkor is tudta, hogy JellaCid nem annyira a horvát nemzeti, mint inkább a közbirodalmi és dinasztikus érdekek védelmezője. Ha pedig netán mégis akadtak, akik kétségbe vonták a horvát liberálisoknak a petíció megalkotásában való részvételét és a petícióban foglaltakkal való egyetértését: rövidesen ezeket is meggyőzhette tévedésükről az a cikk, amelyet a liberális csoport legtekintélyesebb szószólója, a Matica hrvatska magyarellenességgel semmiképpen sem vádolható elnöke, Ivan Kukuljevid tett közzé április 20-án (méghozzá épp Gaj egyik lapjában, a Novine Dalmatinsko-Horvatsko-Slavonskéban)\ ez a cikk ugyanis - miközben nyomatékosan hangsúlyozta szerzőjének a magyar nép iránti testvéri érzéseit — Horvátország számára szintoly teljes kormányzati önállóságot követelt, amilyet maga a március 25-i petíció is.
