Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

686 SPIRA GYÖRGY szász patríciusokat elsősorban az aggasztotta, hogy ha megvalósul az unió, akkor ennek egyenes következményeként Erdélyben is polgári államberendezés fog létrejönni, s ezzel azután egyszer s mindenkorra befellegzik majd az ő — összhangban természetesen csak középkori viszonyokkal tartható - kivételezett helyzetüknek. S amiképpen az erdélyi szászok mozgalmainak eszerint nem volt nemzeti jellegük, azonképpen nemzeti jelleg nélküliek voltak a szepesi szászok megnyilatkozásai is. Máskülönben viszont a cipszerek zömének a magatartása homlokegyenest ellentétes volt az erdélyi szászok többségéével: a cipszerek zöme mindennemű fenntartás nélkül csatlakozott a magyar forradalom táborához. A szepesi városokban hangadó kereskedőpolgárok ugyanis Magyarország polgári átalakulását és az ország gazdasági felemelkedésének útjában álló akadályok lerombolását magukra nézve éppúgy nagy-nagy előnyökkel járó változásnak ítélték, akár a brassaiak, s ráadásul a cipszerek tekintélyes hányada ekkor már nem is németnek, hanem magyarnak vallotta és érezte magát, ha nyelvileg egyelőre nem asszimilálódott is. A magyar forradalomtól pedig a szepesi szászokat még a magyar vezetőknek a magyar államnyelvhez való ragaszkodása sem idegeníthette el — már csak azért sem, mert azt a megszorítást, hogy a helyhatóságok tanácskozási nyelve ezután is „egyedül magyar" lehet, a pozsonyi országgyűlés belefoglalta ugyan a megyerendszert szabályozó 1848 : XVI. törvénycikkbe, de már a szabad királyi városokkal, illetve a mezővárosokkal foglalkozó 1848 : XXIII. és XXIV. törvénycikkből, a városok irányítása eddig sem lévén magyar nemesurak kezében, bölcsen elhagyta. A szepesi szászok esete azonban egyáltalán nem volt kivételes: a szepességihez hasonló rokonszenvre talált a magyar forradalom Kárpátalja ukrán lakosságú falvaiban és városaiban is, s nemzeti jellegű követelések a tavaszi hónapokban ezen a vidéken sem hangzottak fel — egyszerűen azért, mert a magyarországi ukránok 1843 előtt a nemzeti öntudatra ébredésnek legfeljebb a küszöbéig jutottak el. Annál elevenebben élő nemzeti öntudatról tanúskodtak viszont azok a lépések, amelyeket a szervezettségnek és az elhatározottságnak már 1848 előtt is igen magas fokára emelkedett horvát nemzeti mozgalom képviselői tettek a márciusi napokban. Hiszen a Horvát Nemzeti Párt vezetői, értesülvén a bécsi és a pesti forradalomkitöréséről, a párt fejének, a liberálisként indult, de utóbb az udvar járó szalagjára került Ljudevit Gajnak a kezdeményezésére azonnal létrehoztak egy „ideiglenes nemzeti választmány"-t, majd március 25-én híveik mozgósításával már népes gyűlést is rendeztek Zágrábban, s itt elfogadtattak egy petíciót, amely részint polgári, részint nemzeti követeléseknek adott hangot. A petíciónak a belső polgári átalakulás biztosítását célzó pontjai szinte semmiben sem tértek el a Pesten és Pozsonyban felmerült azonos tárgyú követelésektől: a petíció sürgette a jobbágyviszonyok felszámolását, a közteherviselés életbe léptetését, a törvény előtti egyenlőség kimondását, a horvát sabor népképviseletre alapozását, a gyülekezési, a sajtó- és a szólásszabadság megteremtését, valamint nemzetőrség felállítását, s ezekhez társult azután az a követelés, hogy az úrbéres jobbágyok mintájára a határőröket is mentesítsék feudális kötelezettségeiktől. Ezeknek a vívmányoknak a bevezetését azonban a petíció kidolgozói az ekkor már kibontakozóban lévő hasonló jellegű magyarországi változásokra való tekintet nélkül s nem is a pozsonyi országgyűléstől, hanem az uralkodótól kérték. És ez nem is lehetett másként, mivel a horvát nemzeti mozgalom vezetői -mint magából a petícióból is félreérthetetlenül kiviláglott - nemcsak ugyanolyan belső átalakulást tűztek most célul maguk elé, amilyent a magyar liberálisok, hanem Horvát-