Századok – 1977
Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV
A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN 683 kívánságnak adott hangot, hogy az évenkint rendezendő szerb nemzeti kongresszusok kérelmeiket — az országgyűlés és az országgyűlésnek felelős kormány mellőzésével — közvetlenül az uralkodó elé terjeszthessék, az újvidéki petícióból viszont készítői ezt a pontot — mint amely csak a polgári átalakulás magyar híveinek nyugtalanítására lehet alkalmas — szőrén-szálán elhagyták. S a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben hasonló mértéktartás és a magyar nemzeti mozgalommal való együttműködés hasonló készsége jellemezte a szlovák nemzeti mozgalmat is. A mozgalom most elsőkül színre lépő Liptó megyei hívei, akiknek az élén Michal Miloslav Hod2a verbicei evangélikus lelkész állott, a március 28-i megyegyűlésen (amelyre a megyebeli nemesurakon kívül a falvak képviselőit is meghívták) tömegestül jelentek meg, s azt a kérésüket adták elő, hogy a megyei igazgatás nyelve ehelyütt ezentúl a szlovák nyelv legyen, a népiskolai oktatás pedig a jövőben szintén mindenütt a tanulók anyanyelvén folyjék. S ezeket a kívánságokat azután valamennyi szlovák lakosságú megyére kiterjedő érvénnyel (és azzal a kiegészítéssel, hogy a pesti egyetemen létesítsenek szlovák tanszéket) megismételte egy Jozef Miloslav Húrban hlubokai evangélikus lelkésznek, a mozgalom legfőbb Nyitra megyei szervezőjének a tollából származó és Stúr által április elején Bécsben kinyomatott {Bratia Slováci! kezdetű) névtelen kiáltvány, majd a szlovák nemzeti mozgalom hívei rendre előhozakodtak vélük Árvában, Turócban és Gömörben is, magyarellenes vagy forradalomellenes jelleget azonban ezek a megnyilatkozások sehol sem öltöttek. S igaz ugyan, hogy Húrban, a következő hetekben valamelyest még tovább menvén, a liptai pontokat egy április 28-án Brezován rendezett népgyűlésen azzal a követeléssel is megtoldotta, hogy magyar részről ismerjék el a szlovák nemzet létét és az ország többi nemzetével való egyenjogúságát, olyan követeléseket azonban, amelyeket a magyar nemzet vagy a magyar forradalom érdekeire nézve sérelmeseknek lehetett volna minősíteni, ő sem támasztott, s követeléseinek felkarolását — az újvidéki szerbekhez hasonlóan — ő sem az ellenforradalom szítóitól, hanem a magyar kormánytól kérte. Ámbár éppen Hurbannál már ebben az időben is tapasztalható volt, hogy ő a nemzeti szempontokat hajlamos mértéktelenül előtérbe állítani, s a nemzeti egyenjogúság kivívását kész még a jobbágy viszonyok felszámolásánál is többre értékelni. „Szlovákok — mondta például egy április 26-án Miaván elhangzott beszédében —, ti több évszázadon át csak az erdőkkel, mezőkkel, a trágyával, a jószággal törődtetek", holott „a fődolog mégis a nemzetiség, vagyis az a jog, hogy az országban annyit érjünk, amennyit bármely más nemzet", — s ennek az arányvétésnek az áldozataként már ekkor kiejtette kezéből azt az iránytűt, amely később, nehezebb körülmények közepette is lehetővé tette volna számára a forradalom és az ellenforradalom hadsorai közti határozott eligazodást. És hasonló arányvétés jelei már a kezdet kezdetén megmutatkoztak az erdélyi román nemzeti mozgalom táborán belül is. Igaz, korántsem mindenkinél. Barit például elengedhetetlennek nyilvánította, hogy a helyi közigazgatás mindenütt a helybeli lakosság anyanyelvén folyjék, s ennek a feltételnek a megvalósulásától tette függővé, hogy támogassa-e Magyarország és Erdély egyesülésének az ügyét, legfontosabbnak azonban a jobbágyviszonyok felszámolását tartotta, s tisztában volt azzal, hogy a feudális rend lerombolása a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttműködését követeli meg. De ilyesféleképpen gondolkodtak az első időkben az erdélyi román nemzeti mozgalom balszárnyán elhelyezkedő 4*
