Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
626 FOLYÖIRATSZEMLE kozunk átmenetileg a német burzsoázia felelősségét feszegető kísérletekkel még Meinecke tollából is (Die deutsche Katastrophe, Wiesbaden, 1947). Ez a hangvétel rövid életűnek bizonyult. Hamarosan visszatértek Meinecke és követői a rankei gondolathoz. A hatalomért, a hegemóniáért folytatott harcot, mint machiavellizmust örök érvényűnek tüntették fel, s a náci politika sajátosságát abban látták, hogy tömegméretekben, totalitáriusán gyakorolta ezt a machiavellizmust. Fő hibájának öncélúságát tekintették, hogy nem az emberiség fennkölt eszméi vezérelték őket, ami pedig igazolásul szolgálhatott volna politikájukra. L. Dehio 1948-ban kiadott műve szerint a két világháborút az erőegyensúly megbomlása idézte elő, a német politika annak helyreállítására törekedett. Ez már L. Ranke, H. Delbrück, Ο. Hintze álláspontjának felelevenítése. Az 1949-et követő évtizedben a politikai realizmus gondolatát a G. Ritter vezette konzervatív és a W. Besson, W. Conze, H. Mommsen, Th. Schieder nevével fémjelezhető álliberális történetírói irányzat egyaránt elfogadta. Az előbbi porosz nacionalista, revansista jelleget adott a koncepciónak, az utóbbiak viszont az „atlanti politikára" támaszkodva látták megvalósíthatónak a reális célokat. Ez utóbbi munkáiban kap új megvilágítást Bismarck. A megélénkült Bismarck-kutatás mint nagy européert, mint Európát Oroszország ellen összefogó, a forradalommal szemben tömörítő politikusként állítja be a vaskancellárt. A hidegháborús korszak fontos vonásának tartja még Zerickij, hogy a politológia a propaganda szintjére süllyedt, színvonalas, elméleti igényű munka alig látott napvilágot. Változás az 1960-as évek derekától állott be az amerikai H. Morgenthau: Macht un Frieden (Gütersloh, 1963) c. könyvének német kiadását követően. Háttérbe szorult a konzervatív iskola, s a politikai realizmus koncepciója részben új tartalommal az új NSzK külpolitika igazolására vállalkozott. A részben új tartalmat - az NSzK-nak a világban elfoglalt helye alapján — az jelentette, hogy az erő fogalmát nem a katonai potenciálra korlátozva értették, hanem a gazdasági erő, a befolyás és az ebből adódó lehetőségek - a középállamok reális törekvéseként jelentkező - kihasználása, amely az „atlanti politika", Nyugat-Európaba tömörítése és „az új keleti politika" kártyáinak ökonomikus keverésével párosulva jelentősen elősegítheti Nyugat-Németország pozícióinak megszilárdulását az új világhelyzetben, s hozzájárulhat az egyensúly, a béke fennmaradásához is. (VoprosziIsztorii, 1976. 9. sz. 81-92. t) M. V.N. VINOGRADOV: ROMÁNIA BELÉPÉSE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBA A szerző az 1916-1920 közötti események divergens tendenciáinak felvillantásával vezeti be témáját. Románia hosszas fontolgatás után 1916 augusztusában lépett be a háborúba, s decemberre már bekövetkezett a katonai vereség. A cári orosz seregek akadályozták meg - több százezres veszteséggel - a teljes összeomlást. Az első világháborút lezáró békék eredményeként mégis több mint kétszeresére nőtt a román állam területe. A gyarapodás részben egykori orosz területek rovására történt, s etnikailag vegyesebbé tette Romániát. Besszarábia elcsatolásával moldvai, ukrán és orosz nemzetiségűek váltak román állampolgárokká, Észak-Bukovinában ukránok jutottak hasonló sorsa, s megemlíti még a cikk a dél-dobrudzsai bolgárokat is. A változások a nemzeti mozgalom lezárulását eredményezték. Az oroszországi szocialista forradalom hatására ugyan fellendültek a tömegmozgalmak, végül azonban a burzsoázia - épp a nemzeti jelszavakkal is visszaélve - maradt hatalmon, s ez eredményezte a reakciós nacionalista túlkapásokat. Vinogradov arra vállalkozik tanulmányában, hogy a 19. század végétől nyomon követve bemutassa a román uralkodó körök külpolitikai törekvéseit, azok változását, az ellentétes tendenciák küzdelmét. Az 1870-es évtizeddel záruló szakaszt a progresszív törekvések - egységes állam, a török kötelékek lerázása — túlsúlya jellemezte. Az ideológia szférájában azonban már ekkor jelentkezett az a felfogás, miszerint a románok a nyugati civilizásó őrei, terjesztői Délkelet-Európában, s mint a latin civilizáció örököseinek, küldetésük van a barbár szláv tengerben. Az 1890-es években a Nemzeti Liberális Párt már nyíltan beépítette ezeket a nézeteket politikai programjába. A küldetés teljesítését szolgálta szerzőnk szerint a román külpolitika 1883-as lépése, amelyet az orosz veszéllyel indokoltak. A szovjet kutatók eredményei alapján cáfolja Vinogradov ezt az indokolást. 1878 után az elszigetelt
