Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
621 FOLYÖIRATSZEMLE egyenlőségéért harcolnak, sőt még a színes bőrűeknek is szabadságot kívánnak adni, a nőket mégis teljes jogfosztottságban tartják . . . A röpiratokban végül is nagyon kevés követelés fogalmazódott meg igazán következetesen: talán csak a nők művelődési lehetőségei megteremtésének kérdését tudták mindvégig a felszínen tartani. Az Observations sur la Rédaction des Cahiers de Paris című is ebben jelölte meg a nők fölemelkedésének és egyenrangúvá válásának legfőbb kritériumát. Amikor végre összült a Nemzetgyűlés, a feministák taktikát változtattak. A röpiratok helyett delegációkat küldtek, beadványokban foglalták össze követeléseiket. (Motions en favour du sexe, 1789) 1790-ben Mme Mouret beszédet mondott a nőnevelés ügyében; 1792-ben a párizsi nők és férfiak küldöttsége emelt szót a tűrhetetlen, zsarnoki családi viszonyok ellen; a holland Etta Palm van Aelders leánynevelő intézeteket követelt. . . 1793-ban egy szónok a nemzetgyűlésben a nők számára a férfiakéval megegyező jogokat sürgetett. 1792 végére a helyzet egészen elfajult: Aubert-Dubayet d'Isère úgy beszélt a nőkről, mint a szülői zsarnokság és a férji makacsság áldozatairól és kijelentette, a francia törvények rabszolgákként kezelik őket. Egy bizonyos Pierre Guyomar már eljutott addig, hogy a nemek szerinti megkülönböztetést a faji megkülönböztetéshez hasonlította. Megmaradtak a harc régi formái is: cikkek, beszédek jelentek meg az újságokban, folyóiratokban is a nőkérdés ügyében. Nagy port vert fel 1791-ben Párizsban a feminizmus egyik vezéralakjának, Olympe de Gouges-nak a röpirata is: ez már nyíltan kimondta — a nők is szabadnak születtek . . . A feminista agitáció mindazonáltal kevés vizet zavart, állapítja meg-Jane Abray, sem a felszólamlások, sem a beadványok, sem a röpiratok, illetve cikkek nem befolyásolták pozitív intézkedésre az állami vezetést: a feminista mozgalom magánemberek akciója volt csupán. Hamarosan a politikai társaságokban, klubokban is feltűntek a feminista mozgalom vezetői. Maga Condorcet és Etta Palm is megjelentek a számtalan klub egyikében-másikában. Ε klubok közül némelyik (Club des Indigents, Club des Nomophiles, Société Fraternelle des Jacobins) női tagokat is befogadott és alkalomszerűen foglalkozott a nőkérdés bizonyos vonatkozásaival is, ám alapjában véve egészen más irányultságúak voltak. Előrelépést jelentett a feminista mozgalom szempontjából, hogy női klubok is alakultak, mint a Citoyennes Républicaines Révolutionnaires; ez főleg a legalsóbb néposztály képviselőit tömörítette, elsősorban a politikai és társadalmi egyenlőség érdekében. A női klubok és társaságok működését a központi és helyi állami szervek bizonyos fenntartásokkal szemlélték, különösen a legradikálisabbakét; így aztán amikor azok „rendzavarásokat", utcai megmozdulásokat kezdeményeztek, hamarosan megszületett az ellenintézkedés: 1793-ban a női klubokat és társaságokat törvényen kívül helyezték, betiltották. Ez a lépés derékba törte a feminista mozgalom politikai aspirációit. Az újabb intézkedések pedig, nevezetesen, hogy a Konvent 1795-ben kitiltotta a nőhallgatókat üléseiről, majd hogy „házi őrizetbe" vette a nőket, megtiltván utcai csoportosulásukat, a véget jelentette. A mozgalom tehát hivatalosan megszűnt. Nem állíthatjuk azonban - hangsúlyozza Jane Abray -, hogy nem születtek eredmények tevékenysége során. A nőnevelés kérdését ugyan a Közoktatási Bizottság, éppen úgy, mint az általános oktatási reformot, soha nem tudta megvalósítani, a munkavállalási lehetőségek területén komoly előrehaladás történt. A nemzeti műhelyekben a kezdetektől dolgozhattak nők is, a hagyományos, csökkentett bérek fejében . . . Tény viszont, hogy a forradalom vívmánya volt a válás lehetősége, mely gyakorlatilag megvalósította a két nem közti társadalmi egyenlőséget, valamint az, hogy a nők immár maguk kezelhették vasvonukat és beleszólhattak gyermekeik sorsába is. Rendelkeztek pedig mindeme jogokkal a Code Civüe bevezetéséig. Cikke végén a szerző a forradalmi feminizmus csődjének okait próbálja megvilágítani. Legelsősorban a rendkívül szűk társadalmi bázist említi: a francia nők túlnyomó többsége a jelek szerint minden további nélkül megelégedett a sorsával; nem kívánt a 18. századi állapotokon változtatni. Kiemeli a szerző, hogy a feminista mozgalomnak jószerivel még a híre sem jutott el a nők óriási többségéhez, ami pedig a női klubokat illeti, az a különös helyzet figyelhető meg, hogy tevékenységük során sohasem voltak képesek a szorosan vett feminista követelésekre koncentrálni, sokkal inkább pusztán a férfitársaságok politikai harcát támogatták.
