Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

584 VITA őszén, Darányi németországi látogatásakor szánta rá magát, de akkor már késő volt. (Időközben Stojadinoviő megegyezett Olaszországgal és így a magyar—jugoszláv határok elismerésének a jelentősége csökkent.) Tehát ezt a problémát másfél évtizedes távlatban vizsgáltam. Ezzel kapcsolatos ismereteim jogosítottak fel arra, hogy a magyar kormány készségét a magyar—jugoszláv határok végleges elismerésére „óriási előrehaladásnak" minősítsem. Végül még három tévedésre szeretném felhívni Pritz figyelmét. Nézzük először a magyar vonatkozású problémát. Pritz tanulmánya egy olyan periódussal foglalkozik, amikor Magyarország külpolitikájában kétségtelenül számos pozitív vonás kerül előtérbe. Ezeket a törekvéseket Pritz mindenekelőtt Kányának tulajdonítja. Imrédyt, — aki döntő szerepet játszott a magyar külpolitikában, az 1938 tavaszán beállt változásokban, — a szerző alig méltatja. Megtévesztően hatottak rá egyrészt a külügyi iratok, amelyeket forgatott, s ahol kétségtelenül főleg Kánya szerepel, — hiszen ő volt a külügyminiszter. Továbbá az a tény, hogy München után Imrédy és Kánya külpolitikai koncepciója ellentétes irányban fejlődött. Kánya tovább távolodott Németországtól, majd teljesen szembekerült vele. Imrédy pedig ellenkezőleg, átállt a német vonalra és a nácik hű kiszolgálója lett. Magyarország ingadozásait, — hogy saját magát tisztára mossa a németek előtt, — külügyminisztere nyakába varrta. így érthető, hogy a nyári szembenállásért a nácik is kizárólag Kányát tették felelőssé. A kutató azonban nem vetítheti vissza a későbbi magatartást egy korábbi időszakra. (Eyen hibák előfordulnak a történetírásban, de ezek ellen fel kell lépni.) És fordítva sem, egy korábbi magatartást a későbbi időszakra. Ez utóbbi Kánya esetében negatív eredménnyel zárulna. Hiszen a náci Németországot csodáló berlini magyar követből nem egyik napról a másikra lett a német veszélyt felismerő, és az ellen akrivan fellépő politikus. Ez az út távolról sem volt egyenes vonalú. Éppen az Imrédy hatalomra kerülése előtti időszakban egy bizonyos visszaesés tapasztalható. Ez összefüggött az 1937-es novemberi németországi látogatásával, illetve a Darányi-kormány általános jobbratolódásával. Ebben az időszakban Kánya is úgy vélekedett, hogy Magyarország társa lehet Hitlernek egy Csehszlovákia elleni akcióban. A magyar—kisantant tárgyalásokat befagyasztotta. Csak arra ügyelt, hogy a megbeszélések megszakításáért az odium ne Magyarországra háruljon. (A sinaiai konferencia anyaga és az azzal kapcsolatos levelezés ezt kétségtelenné teszi.) Ezekre azért tartottam szükségesnek utalni, mert csak így tudjuk érzékelni azt a változást, ami Imrédy hatalomra kerülésével bekövetkezett. Az új miniszterelnök a tárgyalásokat a kisantanttal oly fontosnak ítélte, hogy kezébe vette azok irányítását. Rövid idő alatt Kánya személyében megfelelő partnert talált külpolitikai koncepciójának megvalósításához. Münchenig a két politikus a legfontosabb kérdésekben lényegében azonos álláspontot képviselt. Ezért nem helyes csak Kányának tulajdonítani a magyar politikának Németországtól történő eltávolodását a csehszlovák kérdésben, vagy állásfoglalását a kiéli tanácskozáson. Még akkor sem, ha ezeket az iratok tanúsága szerint Kánya mondta, s ha a magyar delegáció többi tagja részéről — ahogy Pritz úja — ilyenféle felfogás merült fel.62 Hasonló leegyszerűsítéseket lehet tapasztalni a magyar—olasz tárgyalások interpretálásánál. ,,A római tárgyalások körvonalazásánál azért hiányzik Csehszlovákia említése — jelenti ki Pritz —, mert a magyarok előbb Jugoszláviával szemben szerettek Pritz: i. m. 659.