Századok – 1976
Történeti irodalom - Bellér Béla: Az ellenforradalom nemzetiségi politikájának kialakulása (Ism. Szász Zoltán) 980/V
980 TÖRTÉNETI IRODALOM 980 BÉLLÉ R BÉLA: AZ ELLENFORRADALOM NEMZETISÉGI POLITIKÁJÁNAK KIALAKULÁSA (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1975. 290 1.) A szerző az első világháborút közvetlenül követő évek magyarországi nemzetiségi politikájának kutatása terén végzett eddigi munkásságát összegezi köze] háromszáz oldai terjedelmű könyvében. A munka négy fő fejezetből áll. Az első — a szerző által csupán bevezetésnek tekintett rész — az 1918 októberi polgári demokratikus forradalmat követő időszak és a Tanácsköztársaság nemzetiségi politikáját foglalja össze. Itt kerül bemutatásra Jásziék kísérlete, hogy a felbomló történeti Magyarország helyét a Kárpát-medencében egy „Keleti Svájc" vegye át. Ezt szolgálta volna a ruszinok, majd pedig a szlovákok megnyerésére szánt autonómia-törvény épp úgy, mint a németség részére biztosított önkormányzat. A Tanácsköztársaság nemzetiségi politikája teljesen szakított a polgári hagyományokkal, egy szocialista szövetségi pllam alapjait próbálta lerakni. A részben összefüggő tömbökben (Nyugat-Magyarország), részben szétszórtan élő németség számára a Kormányzótanács három nagy kerületet alakított ki, amelyekben az önkormányzatot — mint szerte az országban — elsősorban a tanácsrendszer biztosította. A munka második fejezete az ellenforradalom nemzetiségi politikájának első, 1919 augusztusától 1921-ig tartó periódusát elemzi. Már a Peidl-kormány megszüntette a ruszin, szlovák és német népbiztosságokat, s helyettük létrehozta az egységes Nemzetiségi Minisztériumot, amely élére a Friedrich-féle hatalomátvétel után a magyar és német nacionalizmust összebékíteni próbáló Bleyer Jakab került. A Bleyer vezette „nemzetiségi minisztérium" valójában elsősorban a német kisebbségi ügyeket intéző kormányszerv volt, amely úgyszólván mellékesen foglalkozott — de ugyancsak nagy apparátussal — más nemzetiségek ügyeivel, főként a szlovák és ruszin kérdéssel. Ezek a teendők külső megjelenési formájukban jórészt nemzetiségpolitikai termószetűeknek tűntek ugyan, valójában a külpolitika részét képezték egy olyan átmeneti időszakban, amikor a trianoni békeszerződés még nem rögzítette végleges formában és pontos határokkal a szóbanforgó területek elszakadását, a valóságban azonban ezeket (Burgenland kivételével) már birtokba vették a szomszéd államok. Bleyer bukása után nyíltan a külügyminiszterek veszik át a tárca irányítását. Bellór Béla munkájában szépen nyomon követhető, hogy miként próbálkozik az ellenforradalmi kormányzat nemzetiség-politikai eszközökkel is visszaszerezni a szlovák és ruszinlakta területeket. 1920 januárjában a kormány széleskörű autonómiát készít elő a szlovákok részére. Olyat, amelyben a dualizmuskori Horvátország sajátos jogállását látjuk viszont. Ezzel párhuzamosan folytak azok a kalandos természetű kísérletek, hogy részben különböző szlovák szaparatista csoportokra támaszkodva, részben lengyel szövetségben kisebb katonai vállalkozás utján próbálják meg a Felvidéket visszafoglalni. (Érdemes itt megjegyezni, hogy délszláv vonatkozásban, s a legfontosabbnak tartott erdélyi kérdésben az ilyen jellegű fellépést a magyar kormánykörök nem erőltették, a fegyveres vállalkozást nem tartották időszerűnek.) E kísérletek fővonalaikban már ismertek történetírásunkban. A szerzőé az érdem, hogy ezeket a szinte néhány hónaponként újrakezdett akciókat részletesen dokumentálja és rendszerezi, világos képet ad a különböző rusíin irányzatok, szlovák szaparatista csoportok és a lengyel katonai körök állásfoglalásáról, valamint a magyar vezetőrétegen belül megfigyelhető nézet- és módszerbeli különbségekről. Egy a forradalmak utáni, átalakulóban lévő, képlékeny, sokféle polgári törekvéstől tarkított történeti-földrajzi régió képe bontakozik ki az olvasó előtt, amelyben az egyik, bár kétségtelenül nem döntő tényező a horthysta körök — saját létjogosultságuk
