Századok – 1976

Történeti irodalom - Szkrünnikov; R. C.: Rosszija poszle opricsnyinü (Ism.Szvák Gyula) 725/IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 725 R. G. SZKRÜNNIKOV: ROSSZIJA POSZLE OPRICSNYINÜ (OCSERKI POLITYIC SE SZ KO J I SZOCIALNOJ ISZTORII) (Leningrád, 1975. 222 1.) OROSZORSZÁG AZ OPRICSNYINA UTÁN (POLITIKA- ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNETI ALAPVONÁSOK) A mai szovjet medievisztika nem csekély eredményeket tud felmutatni a már elavult, de mélyen meggyökeresedett teóriák újraértékelése terén. Ebben a munkában meghatározott szerepet játszanak a leningrádi történészek, akiknek munkái kevésbé ismertek nálunk, annak ellenére, hogy a leningrádi egyetem kiadványai — köztük R. G. Szkrünnikov ismertetett munkája is — sokszor historiográfiai eseményszámba mennek. R. G. Szkrünnikov legújabb könyve hézagpótló mű. Viszonylag sokan foglalkoztak eddig IV. Iván uralkodásának második felével, s az opricsnyinával. Teljességgel hiányzott viszont mindezidáig uralkodása utolsó évtizedének, az opricsnyina utáni időszak politikatörténetének feldolgozása. R. Szkrünnikov érdeme azonban korántsem merül ki e historiográfiai rés egyszerű kitöltésében. A középkori Oroszország egyik legizgalmasabb, leghomályosabb, s egyben legdöntőbb periódusával foglalkozva, egy sor fontos eredményre jut. S ami talán még jelentősebb: továbbgondolkodásra és vitára késztet olyan nagy problémákról, mint pl. az opricsnyina intézménye, az orosz központosítás és Rettegett Iván uralkodásának megítélése. A szerző mellőzi a terjedelmes értékelő részeket — de széles forrásanyagon alapuló tények felvonultatásával mégis biztonsággal orientálja olvasóit. A források elfogulatlan feltárásával mintegy kívülről, objektíven szemléli Rettegett Iván alakját és művét; s ezzel a legmegfelelőbb módszert alkalmazza a széles közvéleménybe mélyen beivódó, eizenstejni és a vipperi (Vipper : Rettegett Iván. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó. Moszkva, 1947) idealizált Iván-kép revideálására. A szerző által felsorakoztatott diplomáciai iratok megdöbbentő plasztikussággal tárják elénk a mindenható cár szűkkeblűségét. A permanens háború viszonyai között, a néhol már-már végveszélybe sodródott országból menekülni kívánó Iván eszeveszett kísérleteket agyai ki. Szinte utolsó leheletéig harcol, hogy akár 7. felesége kolostorba záratása árán is, de az angol királyi családhoz kösse magát egy biztonságos angliai „menedék" reményében. Az angliai menedék gondolata eszmevilágának oly szerves tartozékává válik, hogy — R. Szkrünnikov érzékletes meglátása szerint — az ezzel kapcsolatos tárgyalások a mindenkori belállapotok barométeréül szolgálhatnak. A livóniai háború súlyos kudarcai, — melyek néhány esetben felvetik a cár személyes felelősségének kérdését is, — közepette folytatott energikus diplomáciai tárgyalások nem hagynak tehát kétséget afelől, hogy IV. Iván nem utolsónak óhajtott távozni a süllyedő hajóról. A titokban folytatott tapogatódzások természetesen kitudódtak, s még jobban aláásták a katonai vereségek miatt amúgy is mélypontra zuhant cári presztízst. Egyre erőteljesebben hallatszottak azon körök hangjai, amelyek a harcias trónörökös tettrekészségét támogatták a cári „tétovasággal" szemben. Ellentét alakult ki tehát a trónörökös ós IV. Iván között. Belső, családi ellenzékét azonban Iván a jól bevált atyai módszerrel — veréssel — általában mindig jobb belátásra tudta bírni, ám Iván cárevics végül is belehalt az apai ütlegek okozta sérülésekbe ós sokkba. Az ország gyakorlatilag trónörökös nélkül maradt. Ebben a dinasztikus szempontból reménytelen helyzetben — hiszen a sorban következő fiú, Fjodor gyengeelméjű volt — bontakozhat ki Rettegett Iván személyiségé-