Századok – 1976

Történeti irodalom - Ausztria története lengyel tükörben (Ism. Kovács Endre) 712/IV

714 TÖRTÉNETI IRODALOM 714 A középkor századaiban a szerző nem látja nyomát a nemzetiségi kérdésnek, de amikor a probléma feltűnik, attól kezdve nem engedi ki látószögéből. A magyar függetlenség kérdése meglehetősen szerény helyre szorult, főleg 1848-nál és 1867-nél emlegeti a szerző. Az 1849 — 69 közötti éveket neoabszolutizmus néven tárgyalja, kiemeli az államélet reformját, a vasút- és útépítést, a Thun-féle iskolareformot, az államigazgatás polgári átszervezését. Az 1860 — 67 közötti szakaszt alkotmányos monarchia szakaszának nevezi, s amikor a kiegyezéshez érkezik el, beéri a hagyományos értékeléssel (vagyis ahogyan a nem-magyar kortársak látták), tehát, hogy a magyarok megértették: „az Ausztriával való szövetség óriási előnyökhöz juttatja őket", mindenekelőtt gazdasági téren. Ami pedig a nemzetiségeket illeti, „biztosították nekik a kulturális fejlődés lehetőségét, ami egyébként csak papíron maradt, mert a magyarok óriási erőfeszítést tettek, hogy nemzeti kisebbségeiket elmagyarosítsák." Hozzáfűzi a szerző, hogy a magyar uralom nem kis mértékben ugyanazon az alapon nyugodott, mint a dinasztia hatalma: vagyis a közös hadseregen. Az 1869—1900 közti szakasz az alkotmányos kormányzás címet viseli. Itt már kiemelkedő helyen tárgyalja a könyv a cseh kérdést. A Monarchia katasztrófába rohanásának kezdeteit 1900-ra teszi, noha a magyar válság csak 1906-ben robbant ki és a választójogi törvény csak 1907-ben lépett életbe. Az első világháború rövidre fogott rajza után a szerzőnek valamiképpen szembe kellett volna néznie a Monarchia történetében rejlő tanulságokkal, valamiféle mérlegre lett volna szükség, de ez a végső összegezés elmaradt. Igaz viszont, hogy a Monarchiát végső soron szétrobbantó nemzetiségi mozgalmakat a könyv írója kellő figyelemben részesítette, s ezzel annak legfőbb gyengéjére rátapintott. Az Osztrák Köztársaság 1918 — 1938 közti történetét a munka érthetően röviden tárgyalja, hiszen ennek csak nemrég szentelt külön könyvet J. Kozeóski (Austria 1918—1968, Poznan 1970). * Összefoglaló igénnyel készült a jeles szerző másik munkája is, mely nem kisebb horderejű kérdésre kíván megfelelni, mint hogy mi idézte elő a kettős Monarchia bukását, és miért nem akadt 1918-ban senki, aki az összeroppanó birodalom létének meghosszabítását tartotta volna feladatnak. Wereszycki szerint a nemzeti tudat ébredése a Monarchia népeinél a 18. század második felében, döntően a francia forradalom hatására meginduló, lényegében azonos folyamat eredménye. A 18. század közepéig nemzeti mozgalmaknak nincs nyomuk, a birodalom etnikai tarkaságát nem tartották gyengeségnek, sőt a külföld inkább a dinasztia összecementező erejének bizonyítékát látta benne. A könyv Mária Terézia és II. József idejére teszi a nemzeti öntudat kezdeteit, s a folyamat emeltyűjét a centralizált állam reformjaiban s ezek visszahatásában látja. Összefüggést állapít meg a nemzeti ébredés és a városi fejlődés, valamint a középrétegek kialakulása között. A séma az, hogy a központosított, bürokratizált állammal szemben elsőnek az arisztokrácia lép fel, tőle terjednek az eszmék a polgársághoz, s általában a középrétegekhez, miközben a parasztság nemzetileg közömbös és dinasztiahű marad. A könyv azonban nem hangsúlyozza az arisztokrácia és a nemesség közti különbségeket. A nem nagy terjedelmű könyvnek van egy olyan sajátsága, amelyre érdemes nagyon odafigyelni: a szűkebb keretben is határozottan igyekszik a Monarchia valamennyi népének mozgalmát szemügyre venni. A legfejlettebb nemzetiségtől indul ki s halad a kevésbé fejlettek felé. Első helyre a cseheket teszi, ahol a polgári elem a legerősebb (de hogy ez a polgárság a nemzeti mozgalom megindulásakor mennyire német és nem cseh, azt a szerző nem kérdezi meg) és a polgárság az arisztokrácia segítségével indítja el a nemzeti mozgalmat. Cseh vonatkozásban ezt a képet helyesnek kell tartanunk. Újdonsága még a könyvnek, hogy míg korábban a cseh társadalomban 1848 előtt érvényesülő