Századok – 1976

Folyóiratszemle - Kolomejcev; V. F.: De Gaulle és Franciaország külpolitikája 400/II

400 FOLYÓIKATS ZEMLE V. F. Kolomejcev: De Gaulle és Franciaország külpolitikája De Gaulle tábornoknak, a kiváló államférfiúnak, még életében több száz tanulmányt szenteltek. Manapság különösen külpolitikai hagyatékát tanulmányozzák. Történelmi küldetését De Gaulle a francia világhatalmi nagyság visszaállításában látta. A külpolitika közvetlen irányításában is kivételes hatalma volt. Az 1958-as alkotmány szerint az államfő garantálja a nemzeti függetlenséget, a területi épséget és a szerződések betartását. Továbbá: ő vezeti a tárgyalásokat ós ratifikálja a nemzetközi egyezményeket. De Gaulle Talleyrand-ig visszavezethető diplomáciai alapelveiben a nemzetközi kapcsolatok az erőn és a ravaszságon épülnek fel, szubjektumaik az örök érdekekkel bíró nemzetek, amelyeket történelmen kívüli kategóriákként értelmezett. A gaullizmus, mint politikai áramlat, az éleződő osztályharc sajátos körülményei között formailag néha a társadalom különböző osztályaihoz és rétegeihez fordult, bár lényegében a burzsoázia érdekeit fejezte ki. Az 1958 —1969 közötti időszakot a „szabad kezek" diplomáciája jellemezte. Fő törekvése (a francia monopóliumok pozícióharcának megfelelően) a második világháború után Nyugat-Európában kialakult USA túlsúly visszaszorítása volt. "A háború és béke kérdésében ugyanakkor a francia nép többségének érdekeit fejezte ki. Bár sokak szerint az ellentétet a világháború idején Roosevelt-tel támadt személyes nézeteltérésekre kell visszavezetni, a gyökeret mégis inkább az ország érdekeinek, nemzeti szuverenitásának a kétoldalú, titkos egyezményekbe foglalt korlátozásában kell keresni. A baloldali veszélyre hivatkozva beavatkoztak a belügyekbe is. Az 1958-as nemzetközi események (az amerikai tengerészgyalogság libanoni partraszállása, a feszültség növekedése a tajvani öbölben) azt mutatták, hogy Franciaország, mint az USA szövetségese, bármikor bevonható egy konfliktusba. 1958 szeptemberi memorandumában De Gaulle egy NATO-n belüli francia —angol —amerikai direktórium számára új politikai és katonai stratégia kidolgozását javasolta. 1960-ban a NATO megreformálásához a cselekvési szféra Európára korlátozását és az államok fegyveres erőinek autonómiáját ajánlotta. 1961-ben, Kennedy párizsi látogatásakor, bejelentette, hogy Franciaország kilép a katonai szervezetből (amire 1966-ban került sor). A nézeteltérések fókuszában a nukleáris stratégia állt, az USA atommonopóliumának megszűnése kapcsán. A függetlenségi diplomácia felerősödéséhez hozzájárult 1962-ben az algériai béke megkötése, ill. az, hogy az USA új „sokoldalú nukleáris erő" terve (1964 — 65) a paktumon belül az NSzK előtérbe helyezését szorgalmazta. Az amerikai agresszió vietnami eszkalációja adta meg a végső lökést. De Gaulle 1966. március 7-i Johnson-nak írt üzenetében azt is közölte, hogy 1969 után, a szerződés lejártával, a katonai szervezet megváltoztatása esetén bennmarad az Eszakatlanti blokkban. A kivonulás egyébként sem volt teljes: 60 000 főnyi állomány maradt az NSzK-ban, ill. Franciaország vállalta, hogy háború esetén hadseregét a NATO-parancsnokság rendelkezésére bocsátja. Az 1968 —69-es társadalmi-politikai válság után az uralkodó körök újra szorgalmazták az USA-hoz való közeledést (nemzetközi kölcsön). A külpolitika fontos kérdése még a Közös Piachoz fűződő viszony. De Gaulle még elnöksége előtt úgy nyilatkozott, hogy ellenzi a korlátlan nyugat-európai integrációt. Az integráció folyamatát azonban nem állította meg, ami megfelelt a monopóliumok érdekeinek és a francia nukleáris hegemónia-törekvéseknek. A franciák 74%-a helyeselte a nyugat-európai egyesülést. A „dekolonizáció" 1962-es betetőződésével az V. Köztársaság formálisan elismerte a nemzetek önrendelkezési jogát, bár egyidejűleg felbukkant a „kölcsönös függőség" neokolonialista teóriája is. így pl. a „harmadik világba" irányuló francia segély 80%-a megtérül a francia szakemberek fizetése, a megrendelések és a profit révén. Egy sor konstruktív lépést is meg kell említeni: a kongói intervenció, az izraeli és vietnami agresszió elítélését, De Gaulle 1964-es latin-amerikai körútját, 1964-től fokozatos visszahúzódását a SEATO-ból. Memoárjában De Gaulle rámutatott, hogy egyik célja „a szlávok ós franciák közötti természetes, kölcsönös szimpátia ós bizalom visszaállítása". A francia —szovjet viszony a két rendszer békés egymás mellett élésének mintapéldája lett. (Gazdasági és kulturális kapcsolatok kiépítése 1966-os moszkvai látogatása után). Franciaországban csak a jobboldali burzsoá sajtó és az „amerikai párt" bírálta De Gaulle-t „nacionalizmusáért". Külpolitikai vonalának hű folytatója volt Pompidou elnök, aki Brezsnyev 1971-es látoga-