Századok – 1976

Történeti irodalom - Szabó György–Abafáji Gyulay Pál (Ism. Péter Katalin) 158/I

160 TÖRTÉNETI IRODALOSt 160 arra, hogy a Váradért folyó versenyfutásba beszálljon. És itt már nem lehetett elégséges a katonai jártasságoknak még oly hatalmas arzenálja sem; emberismeret, kíméletlenség, ügyesen irányított karrierizmus vihette csak a sokak előtt áhított célhoz. Nem valószínű, hogy Gyulaytól tudta meg: a törököt és a „németet" egymás ellen kijátszva biztosíthat magának nyugalmat. Vagy: kémeket kell küldenie mindkét irányba, igazán szolgáltassa a törvényt, becsülje meg az embereket, tetteivel ne támasszon maga ellen rágalmazókat. Gyulay tanácsai helyesek, a legszebb humanista tartalmi ós formai eszmények szerint fogalmazta meg őket, de tökéletesen feleslegesek. Sibriknek nem volt rájuk szüksége, mert Báthori királyi titkára alighanem iskolába járhatott volna hozzá ott, ahol a parancsnoklás mesterségéről, a közóletiségről volt szó. Gyulay maga is érzett valamit a helyzet fonákságából, ahogy a levél végén írja: kegyelmed „ne nézze a tanács adásnak nem szükséges voltát, hanem az ón szeretetemből való igyekezetemet". Cicero bátyjának példájára hivatkozik, aki consulságra jutott fivérének írt tanácsadó „Könyvetekét", meg Sallustiusóra, ő Julius Caesart oktatta az uralkodás művészetében, pedig egyikük sem volt testvérével, illetve a „győzedelmes és bölcs" imperátorral szemben tanácsadásra feljogosító helyzetben — hangsúlyozza. Gyulay soraiból világos, egy humanista konvenció elfogadását várja Sibriktől: tegyen úgy, mintha a toll emberének lehetne a gyakorlatban cselekvő számára megfontolandó tanácsa. Ki tudja, az új váradi kapitány alkalmazkodott-e ehhez az igényhez. Az utókor mindenesetre — úgy látszik — elfogadta. Állítólag 1660-ig minden Nagyváradon volt főkapitány beiktatásán felolvasták a híres levelet, sőt, még jóval később is, Bánffy Dénes fia Kolozs megyei főispáni beiktatása ünnepségén hivatkozott rá. A késő utókor megbecsülése hízelgő az Epistola tudós szerzőjére, de határozottan a politikus Gyulay ellen szól. Mert ugyan milyen gyakorlati segítséget jelenthettek Sibriknek időtlen, majd nyolcvan éven át, sőt azon is túl érvényesnek érzett tanácsok? Itt visszajutottunk a Gyulay életrajz, a humanista tudós-politikusok működésének legizgalmasabb kérdéséhez, ő is, sok hozzá hasonló értelmiségi is látszólag kulcsszerephez jutott Bekes, majd Báthori, egy-egy főúr, vagy uralkodó környezetében. Báthori Istvánról — például — soha nem szoktunk szót ejteni anélkül, hogy az udvarában tevékenykedő jeles humanistákat, kiválóan képzett államférfiakat ne említenénk. Iskolázottságát tekintve lehetne akár ő maga is humanista értelmiségi, hiszen külföldön is gyarapított műveltségével nem állt mögötte senkinek, mégis: nem a szellem világában, hanem a politikában lett alkotó. Nem tudjuk azonban, működését, döntéseit humanista képzettsége mi módon, vagy mennyire befolyásolta, volt-e szerepe egyáltalán. Fogalmunk sincs róla, de arról sem, mekkora teret engedett politikája alakításában, döntéseket érlelő megfontolásaiban a körülötte mozgó értelmiségi politikusok hatásának. A tudósok működését Báthori szempontjából még soha nem vizsgáltuk, de az ő oldalukról feszegetve a kérdéseket sem jutottunk tovább annál a közhelynél, miszerint a törökkel szemben elfogulatlan humanista attitűd megkönnyítette számukra Báthori Portára támaszkodó politikájának elfogadását. Most mintha harciasabb humanista bontakoznék elő Szabó György Gyulay-ábrázolásában, a Gyulay Pál „politikai tanítására" vonatkozó utalások gondos regisztrálása során. Figyelmesen követi a „török —német szorította ország nehéz sorsát hangoztató nézet" alakulását az első epigrammától a váradi kapitányhoz írt levélben megfogalmazott kiteljesedésig. Két fázist figyel meg: „először inkább szubjektív mondanivalót közlő formában, majd „elméletileg is alátámasztva" olvasta Gyulay szövegeiben a szerinte figyelemreméltó, reálpolitikusra valló tételt. Az olvasót meghökkenti Szabó elemzése, az értékelés nem kevésbé. Hiszen mióta a Szapolyai János mellett agitáló Farkas András még 1538-ban leírta, hogy Isten minket „egyfelől verete pogány törökkel, másfelől némettel", igazán nem lehet magyar — sem erdélyi, sem királyságbeli — politikus egyéni nézetéből fakadónak tekinteni a két ellenség között pusztuló ország képét. Politikust biztosan nem szabad ezzel a ,,tétel"-lel jellemezni. De meg kellene nézni, vajon nem újszerű-e egy humanista tudós gondolkodásában. Kár, hogy Szabó megállt a Sibrik klasszikus műveltségére vonatkozó kérdésnél. Csak az foglalkoztatta, mennyire tudta Gyulay környezete a klasszikus formákat méltányolni. Érdemes lett volna pedig figyelmet szentelnie a tartalom kérdéseinek is. Gyulay életét vizsgálva megállapíthatta volna, hőse ós a hozzá hasonló tudós humanisták hozzá tudtak-e tevékenyen járulni az erdélyi politika alakításához, vagy megmaradtak az igen sokra becsült közvetítők, nagy általánosságokat mondó tanácsadók szerepében. PÉTER KATALIN