Századok – 1976

Történeti irodalom - Schaedlinger; Anton C.: Osmanische Numismatik (Ism. Búza János) 147/I

148 TÖRTÉNETI IRODALOSt 148 az állami, mind pedig a szultáni kincstárat. Ezek az intézkedések — túlmenően azon, hogy rendkívül ingatag alapot képeztek — elősegítették a rablógazdálkodás, az önkényes adóztatás fokozódását. Katonai szempontok elsődlegessége nyilvánult meg a pénzügyigazgatásban, ugyanis a legfőbb pénzügyi funkciót betöltő bäS defterdár csupán formálisan volt az első számú vezető, mert döntési joggal nem ő, hanem a nagyvezír rendelkezett. A trónra lépő szultánok, ha nem is üres kincstárat örököltek, rendszerint pénzzavarral küszködtek, mert a hadseregnek és a vezető tisztségviselőknek ily alkalommal kötelező jellegű „ajándék" kifizetése nagy összegeket követelt. Velencei becslés alapján az összes állami bevételek 1563-ban meghaladták a 9 millió zecchinot, a zsold ós az udvartartás azonban ennek 8/9-ét emésztette fel, mindössze 1 millió felesleg mutatkozott. Lepanto után az üres kincstár feltöltése már csupán a pénzrontás útján volt lehetséges, de a hosszúra nyúló háborús időszakokban ez sem bizonyult elégséges eszköznek, 1605-ben pl. az összes bevételek csupán a felét tették ki a kiadásoknak. Annak ellenére, hogy IV. Murád (1623—1640) szigorú takarékossági intézkedésekkel kísérletezett, a korábbi 1 milliós aktívumot nem sikerült túllépnie, s ez is csak átmenetinek bizonyult. 1653-ban 120 — 170 millió akcse közötti összegre becsülték az államháztartás deficitjét, amely 1660-ban már a 320 milliót is meghaladta. A bajok orvoslása a hagyományos módszerekkel — hivatalok árusításával, újabb pénzrontással — történt. Bécs sikertelen ostroma után, amikor a hadi kiadások ugrásszerűen megnövekedtek, a várt zsákmány helyett] pedig súlyos vereség következett, elkerülhetetlenné vált a pénzügyi összeomlás. Ujabb ciklus kezdődött a 17 — 18. század fordulójának stabilizációjával, amely fokozatos pénzhigítást követően a kücsük kajnardzsi béke idején szintén üres államkincstárral zárult. S noha a 19. század elejétől Európa tőkés államai mind nagyobb szerepet játszottak a Török Birodalom pénzügyeiben, II. Mahmud (1808 — 1839) uralkodása alatt ugyanúgy államcsőd lépett fel, mint 1786-ban. A Török Birodalom területén évszázadokon át fennmaradt a manuális technikájú pénzverés, s mivel számos kisebb verde még a 18. században is üzemelt, a szétszórtság és a verdék csekély kapacitása konzerválta az alacsony technikai színvonalat. Különösképpen áll ez az ezüstből, illetve rézből vert pénzekre, amelyeknek kiállítása egészen a 17. század végóig igen silány volt. Díszítő elemeket — eltekintve a kalligrafikus arab feliratoktól — az oszmán pénzek nem tartalmaztak, a képi ábrázolás ritka kivételnek számított. I. Szulejmán uralkodása alatt állandósult a pénzek körirata, mely tartalmazta az uralkodó ós atyja nevét, a verés helyét és az uralkodó trónralépésónek évét; csak a 18. század második felétől tüntették fel azt, hogy a szultán uralkodásának hányadik évében bocsátották ki az érméket. Ebből adódóan a Török Birodalomban vert pénzek kibocsátási évének pontos megállapítása igen nagy nehézségekbe ütközik (a datálást az is bonyolítja, hogy egyes pénztípusok, ill. fémfajták szerint is módosulhatott a körirat, amelynek 31 változatát mutatja be az író). Tág teret biztosított a szerző az oszmán pénzverdék leírásának. A több mint 90 verde — működésének ideje szerint — négy csoportba sorolható: a) folyamatosan üzemelő, b) gyakori megszakításokkal működő, с) pénzeket csak egy alkalommal előállító, ós végül d) tábori verde. A verdék ismertetése során Schaendlinger feltünteti a helységek mai megfelelőit, azt, hogy mettől meddig voltak török kézen, milyen típusú pénzeket állítottak bennük elő, tevékenységük jelentős volt-e, illetve ki volt az első, valamint az utolsó uralkodó, aki ott pénzt veretett. Tekintettel arra, hogy a Török Birodalom fennállása során Tiflistől (Tbiliszi) Tilimsânig (Agadir), illetve Belgrádtól Dimaäqig (Damaszkusz) — s ezek nem is a legtávolabbi pontok a képzeletbeli koordinátákon — meglehetősen nagy területen szóródtak szét az oszmán pénzverdék, célszerű lett volna elhelyezkedésüket térképmellékleten bemutatni, s így arra is mód nyílott volna, hogy az olvasó — megfelelő grafikus megoldás mellett — a verdék működési idejéről is képi tájékozódást nyerjen. Részletesen elemzi a szerző az alábbi pénzfajtákat : aqce, mangir altun, madini-pára, dirhem, gurüs, rijâl sebili, rijäl bugü, zer-i mahbub. Közülük a magyarországi török hódítás korából is jól ismert aqce a legősibb oszmán pénz, amelynek első példányai az 1326/26. évből maradtak fenn. Az aqőe töltötte be a Török Birodalomban évszázadokon át a számítási pénz funkcióját, aqce-ben szabták meg a zsold mértékét, illetve állapították meg az adók összegét. Súlya kezdetben 0,85—lg ezüst volt, a 16. század közepén 0,49 —0,75 g között ingadozott, 1648 — 1687 között 0,32 grammra csökkent, finomsága — további bizonyítékaként a folyamatos pénzromlásnak — pedig az eredeti felét sem érte már el ekkor. A tallórveretekhez hasonló nagy formátumú ezüstpénzt 1686/87-ig, a gurüi megjelenéséig, — szemben hazai szakirodalmunk mai napig megfigyelhető téves felfogásá-