Századok – 1976

Történeti irodalom - „Vár egy új világ” – Tanulmányok a szociális irodalom történetéből (Ism. K. Nagy Magda) 138/I

TÖRTÉNETI IRODALOSt 139 mellett a második és harmadik gyűjteményes kötetben megjelentek azoknak a teoretikusoknak, gondolkodóknak portréi, kiknek sokoldalú mimkássága, politikai, emberi magatartása, ars poeticája árnyaltabb megközelítést igényel, így pl. Lukács György esetében, vagy akiknek eszmei-művészi értékelése jelenleg is vitatéma, mint pl. Kassák Lajos megítélése. A negyedik kötet legfőbb erénye a történetiség követelményeinek szigorú alkalmazása és mindenütt jelenlevősége. Vannak korok — ilyen a mostani is —, amikor az irodalmárok, esztéták egy részének szemében vonzóbbnak tűnik a strukturalizmus, neopozitivizmus, mint a történetiség elveit alkalmazó szemlélet. A kötet tanulmányíróinak többsége, akár egy-egy irodalmi, művészeti irányt vesznek vizsgálat alá, mint pl. az avantgarde-ot, az irodalmi konstruktivizmust, a szocialista realizmust, vagy Lukács, Brecht kapcsán a hagyományhoz való viszonyt, akár egy-egy alkotó, esztéta arcképét vázolják fel, pl. Romain Rollandét, Lunacsarszkijét, TJitz Béláét, Mácza Jánosét, a történelmi időszakot, a kort együtt idézik fel a személyekkel s folyamatokkal. Nincs számukra légüres tér, időtlen műalkotás. A lengyel irodalomtörténet egyetlen korszakát megragadó tanulmány éppúgy magán hordozza a történetiség kézjegyét, mint a cseh szocialista írók szervezeteit tárgyaló, vagy éppen az amerikai szocialisztikus irodalmi mozgalmakat elemző írás. A „Vár egy új világ" a marxista igényű kultúrakoncepció kialakulásának egyes fázisait vizsgálva éppen azzal tud új értékrendet teremteni e korszakon belül, hogy az időbeliség, a történetiség normatíváit, ha úgy tetszik „kötöttségeit" szigorúan véve, máig meghosszabbítja a kor idővonalát. Ezt teszi Agárdi Péter József Attila fogadtatását elemezve, vagy pl. József Farkas nyitó tanulmányában. A Proletárforradalom, avantgarde és tömegkultúra virtuális ideje 1919, — hiszen döntően Kassák és Kun Béla vitáját értékeli a művészet és politika kapcsolatáról —, mégis e cikk a jelenünkben oly élessé vált forradalom és kultúra, irodalom és szocializmus kérdéspárjaihoz kapcsolódik. A Magyar Tanácsköztársaság művészetpolitikájának, kultúrafelfogásának szakavatott feltárása mai problémáinkhoz visz közelebb. Köpeczi Béla záró tanulmánya az „új baloldal" művészetfelfogásáról látszólag a korba nem illő, a két világháború közé be oem szorítható írás. Időszerkezete ellenkező irányú ugyan a József Farkas tanulmányához képest, mégis szervesen illeszkedik a kötetbe. Az „új baloldal" jelenünk, illetve közelmúltunk politikai-ideológiai jelensége, de egyben történeti jellegű is. Köpeczi meggyőzően bizonyítja, hogy ennek az irányzatnak a polgári életmóddal, magatartással s az összes társadalmi formátumokkal való passzív szembenállása nem mai keletű. Bár az „új baloldal" lázadása a polgári társadalom elidegenedettsógére, emberellenességére akar nemet mondani, mégis „ellenkultúra", „szubkultúra" koncepciója retrográd jellegű. „E kultúrákra jellemző a fasizmus, a bohém világ, az ún. pokol angyalai, a pilgrimek, a Manson-féle kommunák stb." — idézi Köpeczi az „új baloldal" egyik haladó polgári értékelését. Jelenünkből időben visszafele indul Köpeczi Béla, hogy e befolyásos, és a nyugati ifjúság ezreit, tízezreit forradalmi illúziókban tartó mozgalomnak, közelebbről kultúrafelfogásnak ideológiai, elméleti, társadalmi okaihoz eljusson. Ebből pedig kiderül, hogy az „új baloldal" szellemi őseit a századelő anarchistáiban, „radikális" polgárpukkasztóiban találhatjuk meg, több-kevesebb különbséggel. Színház-, film-, festészet- és irodalomszemléletük legalábbis sok rokonságot mutat velük, de megegyeznek abban is, hogy lázadásuk nem jut el a burzsoá társadalommal való szakításig. „Békére-szerelemre" koncentráltságuk, pop-art művészetük, underground-sajtójuk, a közönséget játékba vonó, happening-szerű színházi előadásaik, protest songjaik hiába ostromolják, támadják és gúnyolják az elidegenült, a merkantilizmus céljait kiszolgáló polgári művészetet, — a kapitalizmus keretein belül maradva — valójában ez is tőkés üzlet. Végeredményben tehát a fogyasztói társadalom, ami ellen harcot hirdetnek, integrálja őket és műveiket. Köpeczi Béla programjukat legsűrítettebben azokból a röplapokból olvassa ki, amelyeket 1968. május 16-én az Odeon színházat elfoglaló diákok fogalmaztak. Az „új baloldal" felhívása többek között arra buzdítja Párizs fiatalságát: „Foglaljátok el és. romboljátok le az intézményeket ! Találjátok fel újra az életet ! A művészet ti vagytok !" Nem véletlen tehát, hogy Köpeczi kulturális programjukat illetően párhuzamot von a több mint félévszázaddal korábban indult Proletkulttal, a Lef-fel, művészeti, irodalomelméleti őseiket pedig az anarchizmus apostolai között keresi. Ennek a folyamatnak az ellenképét, a múlt kulturális örökségének különböző szintű és világnézetű felfogása közötti különbséget közelíti meg „Brecht—Adorno— Marcuse —Lukács küzdelme a hagyományért" című írásában Werner Mittenzwei. Amott tehát a hagyomány teljes elvetése, a régi társadalmak kultúrideáljainak szétrombolása, emitt a művészet kontinuitásának elemzése s a különböző hagyományfelfogás. Mitten-