Századok – 1976
Beszámoló - A sárospataki nemzetközi tudományos ülésszakról (Zachar József) 1070/V
a sárospataki ülésszakról 1091 rint értékű iparcikk, gabona és hús beszolgáltatását vetette ki a megyékre. 1707 júniusában az ónodi országgyűlés törvénybe iktatta az általános, azaz dica-adórendszert. Ez magában foglalta a nemesek adókötelezettségét is, és ezt szigorúan végrehajtották. A dica-adórendszer készpénzadóból, élelemkivetésből, téli szállásköltségből és újoncozási pénzadóból állt. 1707—1708-ban az állami bevétel a francia segéllyel, kincstári jövedelmekkel, udvartartási adóval és dicaadóval évi 8,6 millió forintot ért el, vagyis a kuruc haderő fenntartásának költsége meghaladta az ország teljesítőképességét. Az államháztartás csődjének elhárítására 1704-től rézpénzt hoztak forgalomba. Az inflálódást az sem tudta megállítani, hogy az ónodi országgyűlés 60%-kal devalválta a rézpénzt. A kuruc állam csak azért maradhatott fenn, mert az adók egy részét természetben szedték, a katonák, bányászok és kézművesek fizetésüket rézpénzben kapták, ós így az infláció terhét is a társadalom viselte, bár nem arányos megoszlásban. Az előadó ezután a nemesi és paraszti adózásról szólt. Kifejtette: „Rákóczi már az első megyék elfoglalása után elrendelte a nemesi felkelést, ami gyakorlatilag a birtokos osztály katonai megadóztatásává fejlődött." A mozgósított nemesek zöme ugyanis maga helyett zsoldoshelyettest küldött, akit neki kellett fizetnie, és ez komoly erőfeszítést kívánt. Az ónodi országgyűlés határozata szerint emellett a hadsereg egynegyedét a nemesség megadóztatásából tartották fenn, és ezzel a nemesi adómentesség elvét is felszámolták. A dicarendszer a nemességet és parasztságot egységesen és azonos rendszer szerint terhelte meg adóval. A nemesség adóterhe azonban vagyona arányánál magasabb volt, mivel a köznép nehezen fizette a pénzadót. A parasztság valamennyi terhének vizsgálata mégis azt mutatja, ennek az osztálynak kellett eltartania az egész feudális társadalmat, és ez az igen magas 50%-os kisajátítási arányt eredményezte. Ennek alapján az előadó arra a következtetésre jutott, hogy ,,a Rákóczi-szabadságharc nyolc éve talán elsősorban a parasztság teherbírásán múlott". Perjés Géza, a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárának tudományos főmunkatársa, A kuruc hadsereg című korreferátumában kiemelte: a 17. században Magyarország minden felelős politikai és katonai vezetője tisztában volt a magyar hadviselés elmaradottságával, amely akadályozta a török és osztrák hadsereg elleni sikeres fellépést. Rákóczinak nem volt ideje a korábban sürgetett hadszervezeti reformokra, és hadserege nem követhette az erdélyi fejedelmek hadvezetési gyakorlatát jelentő, kizárólag portyázó harcmódot, ezért külföldi zsoldosok felfogadását helyezte előtérbe. A francia segélypénzek elégtelensége azonban elkerülhetetlenné tette a kuruc katonaság regularizálását, ez mégis sikertelen maradt. Ennek okait vizsgálva, az előadó kifejtette, hogy a 18. századi európai taktika mögött jó két évszázados elméleti és gyakorlati múlt állt. E taktika lényegét a fegyverek maximális hatásának, a mozgás és fegyverhatás összhangjának és a lökés erejének biztosítása jelentette. Megvalósítása nem volt egyszerű, és egymásnak ellentmondó követelményeknek kellett megfelelnie. A legnagyobb tűzhatást például nem lehetett az összes fegyver egyszerre való tüzelésével biztosítani, mert akkor az újratöltésig a csapat védtelen maradt volna, hanem a katonáknak soronként vagy szakaszonként felváltva kellett tüzelniök. Ennek előfeltétele volt a tüzelési fogások egyszerre való végrehajtása, támadásban a szorosan egymáshoz zárkózva egyszerre lépés. Teljes rendben kellett tehát felállni a csatához, ehhez oszlopalakzatból vonalba kellett felfejlődni, mivel a csatarendet rend-
