Századok – 1975

Történeti irodalom - Aradi Péter dr.: A Dráva-vidék védelmének szervezése 1848 nyarán (Ism. Szőcs Sebestyén) 743/III–IV

744 TÖIITÉNETI IRODALOM Aradi Péter munkája — ismételjük — mindenképpen jelentős hozzájárulás a forradalom és szabadságharc történetének jobb megismeréséhez; néhány részletkérdésben azonban, a már elmondottakon kívül is, még egy-két további megjegyzést szeretnénk tenni. A szerző Csányi április 10-i biztosi kinevezéséről azt írja, hogy „Csányit a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány április 10-én kelt utasítása alapján nevezte ki Szemere belügyminiszter Somogy megyébe biztosnak. . . Megbízatása Sopron, Vas, Veszprém és Zala megye területére is kiterjedt. . ." Ez így nem egészen pontos, mert az április 10-i kinevezőrendelet Csányit (és Széli József Vas megyei első alispánt) Vas, Zala, Veszprém és Sopron megyék területére küldte ki; megbízatásukat Somogy megye területére április második felében terjesztette csak ki a belügyminiszter. Továbbá: április 10-én Szemere formálisan még nem volt miniszter, a kormány hivatalosan ugyanis április 11-én, tehát a minisztériumról szóló törvény szentesítésével alakult csak meg. S végül: Szemere nem a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány utasítása alapján eszközölte Csányiék kinevezését, -— a biztosi kinevezéseket a bizottmány, ameddig működött, minden esetben mint bizottmány eszközölte. Egy másik probléma az, hogy a szerző szerint Csányi június 2-án kormánybiztosi minőségben kapott megbízatást a Dráva-vonal védelmének szervezésére; Hrabovszky Jánost és Csernovics Pétert is mint kormánybiztosokat emlegeti. Kétségtelen: az 1848 tavaszán ós nyarán kinevezett kormánymegbízottak kifejezetten a kormány exponensei voltak; a kormánybiztos — királyi biztos elnevezés azonban nem egyszerűen terminológiai kérdés, ezeknek az elnevezéseknek igen komoly politikai jelentőségük volt akkor. Aradi egyébként jegyzetben említi, hogy „az iratokon Csányi királyi biztos címmel szerepel". Több szempontból téves továbbá, amit Hrabovszky királyi biztosi kinevezéséről ír. Hrabovszky biztosi kinevezőrendelete ugyanis nem május 14-én, hanem május 11-ón kelt (a május 14-i nádori rendelet „csak" a biztosi eljárásban követendő utasításokkal látta el Hrabovszky Jánost), s kinevezését nem a nádor és a belügyminiszter, hanem a nádor eszközölte, a belügyminiszter a kinevezésről szóló rendeletet csupán ellenjegyezte. S talán nem elhanyagolható az a tény sem, hogy bár Hrabovszkyt az uralkodó július közepén valóban kinevezte budai főhadparancsnokká, Hrabovszky még hetek múlva is mint péterváradi főhadparancsnok -— és mint királyi biztos is — tevékenykedett. Problematikus az is, amit Aradi Péter Csányi és a drávai sereg főparancsnokává kinevezett Ottinger Ferenc viszonyáról állapít meg. Véleménye szerint a hadügyminiszter azért utasította Ottingert arra, hogy még a katonai jellegű kérdésekben felmerülő véleménykülönbség esetén is engedje át az intézkedés jogát Csányinak, mert az 1848. évi 22. tc. 24. §-a értelmében „a nemzetőr csak akkor foghat fegyvert, ha polgári elöljárója arra felszólítja. A Dráva vidékén pedig Csányi volt mint kormánybiztos a legfőbb polgári elöljáró." Ez így megint pontatlan. Igaz, a nemzetőrséget valóban csak polgári hatóság szólíthatta fel szolgálatra, hadműveleti területen azonban hadműveleti kérdésekben bármilyen jellegű fegyveres alakulatnak a katonai parancsnokság utasításait kellett követnie. A hadügyminiszter fenti rendelete egészen mást célzott; azt tudniillik, hogy a magyar kormánnyal szemben éppen nem lojális császári katonatisztek esetleges kormányellenes lépéseit a kormányzat meg tudja akadályozni. Pontatlan Aradinak az a megállapítása is, hogy a nemzetőrségi őrnagyokat a miniszterelnök nevezte ki, mégpedig azért, mert „a magyar kormányzat a XXII. törvénycikk 35. §-a alapján, amely a nemzetőrséget a minisztérium hatósága alá helyezte, feljogosítottnak érezte magát az őrnagyok kinevezésére"; jóllehet a vonatkozó törvényes rendelkezés értelmében a nemzetőrségi őrnagyok kinevezését a honvédelmi miniszter javaslatára a nádornak kellett volna eszközölnie. Az itt felmerülő kérdések részletesebb tárgyalására nem kívánunk kitérni, annyit jegyzünk csak meg, hogy a nemzetőrségi őrnagyok kinevezésének joga mindaddig, amíg a nádor ezen tisztéről le nem mondott, az ő hatáskörébe tartozott, s a „törvényesség talaján" ez másként nem is volt elképzelhető. A helyzet az volt, hogy, bár a nemzetőrségi ügyek felsőfokú szervezése valóban a hadügyminiszter feladata kellett volna legyen az idézett törvénycikk rendelkezései értelmében, ez gyakorlatilag úgy alakult, hogy ezeknek a feladatoknak az intézése a miniszterelnök hatáskörébe került át, s ezeket mindvégig ő intézte az áprilistól szeptember végéig terjedő időszakban. Egy további megjegyzést Jelaöié szerepének ábrázolásával kapcsolatban szeretnénk tenni. Mindaz, amit Aradi Péter erről a kérdésről ír, tényszerű; ebben az esetben azonban megállapításai — nyilvánvalóan amiatt, mert a minél sommásabb előadásra törekedett — kissé differenciálatlanok, és ez olykor sajnálatos módon a tényszerűség rovására is megy. Ugyanígy problematikus Aradinak az a megjegyzése is, hogy a parasztság egyes esetekben azért vonakodott a nemzetőrség mobilizálására vonatkozó rendeletek-