Századok – 1975

Közlemények - Barta Gábor: Georgius Zekeltől Dózsa Györgyig 63/I

74 ВАНТА GÁBOK A bécsi kézirat tehát nem több az udvari körökből közismertté vált históriának az idő múlásával már kificamodni kezdő változatánál. A felkelést követő években ezek szerint a legjobban informált közegben élő hagyomány egységes és a lényeget tekintve határozottan körvonalazott volt. Olyan törekvést, mely egyes csoportok érdekében bizonyos tényeket elhallgatni akart volna, csak akkor képzelhetünk el, ha a hagyományt átörökítő udvart egységesnek tudjuk. A hatalmon levő csoport azonban állandóan változó összetételű klikkekre bomlott, melyek nem igen kímélték egymást. A viszályok nyoma fölismerhető például Taurinus állásfoglalásában, s talán a legutóbb tárgyalt töredék báró-ellenességében is. Kizártnak kell tehát mondanom, hogy e körben a parasztháború kezdetére vonatkozó emlékeknek létezhetett volna egy, az itt ismertetettekkel ellentétes értelmű típusa. Hogy azokért az egyre jelentősebb átszínezésekért, melyek e hagyomány útját kísérik, csak az emlékezés természetes elmosódása-e a felelős, vagy pedig egy olyan olbeszólés kialakulása befolyásolta-e annak tartalmát, melyet még ekkor senki sem tartott érdemesnek lejegyezni — annak eldöntéséhez egyelőre kevés az anyagunk. Az első forrás, amely nem közvetlen Budáról kapott hírek fölhasználásával emlékezik meg 1514-ről, Ludovicus Tubero apát kommentárjainak könyve. Ő egyben az első igazi humanista historikus is a sorban, s ennek megfelelően bőbeszédűbb is az elődöknél: „Mikor (Szittya György) a taurunumi őrségben eléggé vitézlő katonaként szolgált, történt, hogy egy török lovascsapat Samandriából jővén zsákmányt keresve, a taurunumi földekre tört. Mindkét hely a Duna mellett fekszik, egymástól mintegy húszezer lépésnyire, egyik a török végvára, másik a magyaré. A közöttük levő föld pusztaság, művelői nincsenek. A magyarok, akik Taurunum várának őrségében voltak, észrevették a törököket, s lóra pattanva azonnal elébük mentek; leginkább a törökök ruhái ós lovai megszerzésének vágya hajtotta őket. És mikor, ha igaz, egymással könnyű csatározásba kezdenének, a törökök közül egy, a többinél nemességben és erényben előbbre való (s aki kitűnő lovon ült), kicsivel övéi elé léptetett, a magyar csapat vezérét hívta. — Miért — szólt — vívnánk egymással hiába, minden remélhető haszon nélkül? Hiszen a ti puszta földeteken, amelyről az állandó háború elűzte a földműveseket, semmilyen zsákmány nem maradt számunkra. A lakosságtól nem remélhető zsákmány, — küzdjünk hát inkább a hadi virtus dicsőségéért ! Ezért aki közületek, magyarok, a leginkább törekszik dicsőségre, a legjobban bízik magában, álljon ki középre, s csapjon össze velem páros viadalban. — A török szavai felbosszantották Szittya Györgyöt, és mivel hogy a magyarok nem könnyen tűrik az idegenek hetykeségét, meg szemet is vetett a kötekedőnek lovára (meg akarta azt szerezni), így megsarkantyúzva lovát, dárdáját a dühödten rárohanó törökre fogta, fegyverével átdöfte a mohamedán mellét, kirántotta dárdáját a sebből, s a haldoklót kézzel lelökte lováról: a lovat el akarta fogni. De míg a földön fekvőt fosztogatta, a török lova elfutott Taurunum felé, egy magyar elfogta és a várparancsnokhoz vitte. Ott a győztes Szittya azt követelte, hogy a szokásnak megfelelően az általa megölt ellenség lovát adják vissza neki; végül, minthogy háromszáz aranyat kapott, átengedte a lovat a parancsnoknak. Szittya úgy vélte, Ulászló király meg fogja becsülni ezért a harcért, s jutalomban is reménykedett. A taurunumi parancsnoktól ajánló levelet kért a királyhoz, s engedélyt a távozásra. Amint a parancsnok levelével a királyhoz érkezett, s a király megtudta a történteket, parancsot adott, hogy adjanak neki egy körülbelül negyven jobbágy által lakott, szőlőkkel ós szántóval bővelkedő falut . . ." (Következik Bakócz kereszteshadjárattal való megbízatásának története.) ,,. . . Midőn a (kereszteshadjárat) híre elterjedt szerte Magyarországon, Szittya a tétlenségtől és semmittevéstől türelmetlenül, a kardinálishoz (Bakócz) járult, s azt mondta neki: gyorsan létre tudja hozni, a magyarok nagy sokaságát összegyűjtve, a török ellenes hadjáratot; csak a magyar nemesség segítse