Századok – 1975
Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV
642 TOKODY GYULA élenjáró mozgalom csatlakozzék a Kommunista Párthoz (amiben — feltételezések szerint — nagy jelentősége volt a nemzetgyűlés kérdésében elfoglalt álláspontnak), a szoros politikai együttműködés nem szakadt meg. Természetesen a forradalmi bizalmiak tényleges tömegbefolyását számszerű pontossággal lemérni szintén nem lehetséges. Mozgalmuk, amelyet már a háború elején a szociáldemokrata opportunizmus elleni tiltakozás és felháborodás hívott életre, a berlini munkástanácsok kiindulópontja volt, s azokra 1919 januárjáig döntő hatást gyakorolt. Kezdettől fogva vezető szerepet játszottak benne a vas- és fémmunkások, de a mozgalom fokozatosan az egész berlini hadiiparra kiterjedt, kapcsolatban állt a birodalom különböző részein működő egyéb forradalmi csoportokkal, miközben súlypontja mindvégig a főváros maradt. Feltételezések szerint a szervezet magját mintegy 50—80 vezető bizalmi alkotta, ezek köré azonban a gyárakban nagyszámú műhelybizalmi csoportosult. A befolyást jelzi, hogy a háború alatti berlini tömegsztrájkok, a legjelentősebb, az 1918 januári sztrájk is, gyakorlatilag a forradalmi bizalmiak irányítása alatt zajlott le. Politikai téren a független szociáldemokraták balszárnyán foglaltak helyet, s bár — mint említettük — a Kommunista Párthoz a megalakuláskor még nem csatlakoztak, vezetőik — így például a bizalmiak mozgalmát elindító Richard Müller, továbbá Georg Ledebour, Ernst Däumig, Leo Jogisches és mások — aktívan együttműködtek a spartakistákkal, sőt néhányan maguk is közéjük tartoztak.28 A szoros politikai együttműködés az éppen létrejött Német Kommunista Párt, valamint a berlini forradalmi bizalmiak között megnövelte a kommunista nézetek hatóképességét, valamint az akkor már tisztán szociáldemokrata Népmegbízottak Tanácsa megdöntésének, egy újabb forradalomnak — legalábbis fővárosi méretekben — a potenciális lehetőségét. Az Ebert-Scheidemann kormány arra irányuló törekvése pedig, hogy a függetlenek kiválása után minden hatalmi pozíciót a maga embereivel töltsön be, kifejezetten provokálta a tiltakozást, a forradalmi fellépést. Berlin független szociáldemokrata rendőrfőnökének leváltása így vezetett — szinte törvényszerűen — az 1918-as novemberi forradalomban fordulatot hozó fegyveres felkeléshez a fővárosban. Az 1919. január 6. és 12. között lezajlott felkelés — mint ismeretes — a jobboldali szociáldemokrata vezetőkkel együttműködő ellenforradalmi katonai egységek, az ún. szabad csapatok győzelmével végződött. A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok alakulása szempontjából ez a győzelem a forradalmi' szárny átmeneti visszaesését, a többségi szociáldemokrácia erőfölényének további biztosítását jelentette. A fehér terror tobzódása a fővárosban, a forradalmárok és mindenekelőtt az éppen létrejött Kommunista Párt üldözése a szervezkedést és a propagandát rendkívül megnehezítette az egész birodalomban. Különösen súlyos, pótolhatatlan veszteséget jelentett nemcsak a német, hanem a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom számára is Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht, majd valamivel később (1919 márciusában) Leo Jogisches meggyilkolása, valamint az ekkor már idős Franz Mehring halála (1919. január 29-én). 28 Vö. egyéb munkák mellett Peter von Oertzen említett könyvét az üzemi tanácsok történetéről, amely külön alfejezetben foglalja össze a berlini forradalmi bizalmiak történetét (i. m. 71 — 78), és a továbbiak során is számos alkalommal utal vagy kitér működésükre, álláspontjukra.