Századok – 1975
Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV
632 TOKODY GYULA biak azonban — élükön a Vollzugsrat elnökével, Richard Müllerrel, továbbá a független szociáldemokraták között nagy népszerűségnek örvendő Georg Ledebourral és Ernst Däumiggal — nagyobb aktivitásuk és politikai rátermettségük révén befolyásuk alá tudták vonni a testületet és tevékenységét elsősorban ők határozták meg. Hasonló példákat a birodalom más részeiből is fel lehetne hozni, a helyzetet általánosan mégis az jellemezte, hogy bár a forradalom kivívásában mindenütt a baloldali független szociáldemokraták — ideértve persze a spartakistákat is — jártak élen, a tanácsok megválasztása során a jobboldali szociáldemokraták szervezettebb apparátusuk segítségével többnyire fölénybe kerültek. Forradalmi vagy legalábbis erőteljes független szociáldemokrata vezetést a fontosabb német városok közül Hamburgban, Brémában, Münchenben, Leipzigben, Braunschweigben, Halléban, Chemnitzben, Gothaban sikerült elérni. De a jobboldali szociáldemokraták országos fölényét ez nem törte meg, márcsak azért sem, mert még ezeken a helyeken — így például Münchenben — is nagy befolyással rendelkeztek. Emellett az igen fontos Ruhr vidék, a kikötővárosok többsége, a közép- és délnémet városok Hannovertől Nürnbergen és Augsburgon át Passauig kezdettől az ő irányításuk alá került.11 Még inkább így volt ez a komolyabb ipari centrummal nem rendelkező kisebb városokban, valamint Kelet-Németország nagy részén. Königsbergben és Breslau -ban például a munkás- és katonatanácsok helyett úgynevezett Néptanácsok („Volksbeiräte" vagy „Volksräte") alakultak, amelyekben a polgárság is erős képviseletet kapott. Az iparilag elmaradt kelet-elbai területeken — nemcsak porosz földön, Mecklenburgban is — gyakran előfordult, hogy a munkás- és katonatanácsokat néptanácsokká „szélesítették". A későbbiek során pedig a polgári pártok is — miután létrejöttek, illetve ismét elkezdték működésüket — megkísérelték befolyásukat a tanácsokra kiterjeszteni, noha azokat elvileg határozottan elutasították. A „polgártanácsoknak",, „hivataltanácsoknak", a „szellemi munkások tanácsainak" („Bürgerräte", „Beamtenräte", „Räte der geistigen Arbeiter") a létrehozása nem volt ugyan a tanácsmozgalmon belüli erőviszonyok alakulása szempontjából perdöntő jelentőségű, mégis e mozgalom vakvágányra futtatásának egyik nem lebecsülendő módszerét jelezte.12 A szociáldemokrácia és a szakszervezetek uralkodó befolyása a tanácsokra épült politikai rendszerben a dolog természetéből következően együttjárt a Szociáldemokrata Párt politikai céljainak, nézeteinek fölénybe kerülésével. A tömegbefolyásolás szempontjából azonban nem kis jelentősége volt annak, hogy ezek a célok a háború első szakaszához képest sok tekintetben módosultak. 1917 nyarától a háború támogatása helyett mindinkább a békekötés követelése került előtérbe, s a propagandában visszakapta régi jelentőségét a könyv nem csupán azért érdemel figyelmet, mert bemutatja Otto Wels szerepét, hanem azért is, mert meggyőzően bizonyítja — polgári íróról lévén szó természetszerűleg helyeslően —, hogy már az első perctől kezdve mennyire tudatos volt a német szociáldemokrácia vezetői részéről a forradalom kisiklatására irányuló törekvés. 11 Vö.: Geschichte der deutschen Arbeiterbewegung 3. köt. 90—96. 12 Az ilyen jellegű kísérletekre számos helyen találhatunk utalást. Így például Tormin említett művében (69 és 82), Mecklenburgra vonatkozóan pedig Martin Polzin Kapp-puccsról írt könyvében: Kapp-Putsch in Mecklenburg. Junkertum und Landproletariat in der revolutionären Krise nach dem 1. Weltkrieg. Rostock 1966. Polzin konkrét példákkal bizonyítja, hogy a paraszttanácsok Mecklenburg számos körzetében a nagybirtokosok közvetlen befolyása alatt álltak (41 — 44).
