Századok – 1975
Tanulmányok - Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere 509/III–IV
AZ 1670. ÉVI TISZAVIDÉKI FELKELÉS 545 és a császári hivatalnokok, illetve katonaság közötti kifejezett rokonszenvnyilvánításnak. Egyes vallomások szerint Bozok várának a felkelőkhöz csatlakozott kapitánya például azért veretett meg egyes parasztembereket, amiért azok különböző kéréseikkel „őfelsége" híveihez és tisztjeihez folyamodtak.154 A Szatmár vármegyei óvár faluban Szilágyi István földesúr is azért szidalmazta állítólag egyik jobbágyát, mert az „holmi ajándékkal kedveskedett" a szatmári német kapitánynak, s ezért azzal fenyegette meg, hogy „ha felülfordul a magyar és elmúlik a német világ, az ágyú kerekéhez kötteti és úgy hordozza meg a táboron".155 Egy 1670 novemberéből származó szatmári feljegyzés szerint is „bizony az itt való nemességnek igen felnyílt a szeme, s még a jobbágyot is úgy verik, állj meg csak, mert eltelik a német idő".156 S végül — az ismertek közül talán ez a legszélsőségesebb megnyilvánulás — a nemesi felkelők elfogatása után egy Kozák János nevű zempléni fiskális jobbágy állítólag ilyen kijelentést is megkockáztatott: „büntesse meg az Isten őfelségét, hogyha meg nem öleti azokat az urakat, akiket megfogatott, ötöt vagy hatot meghagyván a javában".15 7 Ezek a tények, nézetünk szerint, a jobbágyságra nehezedő földesúri, illetve állami (és német katonai) terhek egymáshoz viszonyított korabeli arányában lelik a magyarázatukat. A földesúri szolgáltatások és erőszak országosan tapasztalható növekedésének idején, a tárgyalt időszakban, az állami adóterhek elenyészően csekélyek voltak, ugrásszerű növekedésük éppen az 1670. évi felkelés leverése után következett be. Ami pedig a német katonai terheket illeti, ezek ugyan súlyosak voltak egyes országrészeken (főként a török elleni várak körzetében), de ekkor még nem múlták felül a magyar végvári katonaság eltartásával járó kötelezettségeket és országos átlagban meg sem közelítették a paraszti gazdaságok földesúri megterhelését. Igaz, az 1660-as évek első felében, az erdélyi és a török háború idején, a nagyarányú német csapatmozgásokat gyakran kísérték egy-egy falura, vagy két-három helységre — és viszonylag rövid időre — korlátozódó helyi felkelések, s még 1665 tavaszáról is tudunk egy ilyen összetűzésről a Zemplén megyei Felső-Méra „gyülevész" szőlőkapásai és egy Eperjesről Tokaj felé vonuló német század között.158 De a háború befejezése után, a béke helyreálltával, a Magyarországra vezényelt német katonaság általában mégis egyes végvárakban, illetve végvárrá átalakított városokban (Kelet-Magyarországon elsősorban Szatmáron) összpontosult; a városok zömét és a falvak népét ekkor még nem terhelte állandó német beszállásolás. A német katonasággal támadt korábbi konfliktusok emléke a jobbágyparasztság tudatában ilyen körülmények között többé-kevésbé háttérbe szorulhatott a földesúri terhek szinte naponta tapasztalt súlyosbodásával szemben. Ezek a tényezők, úgy véljük, együttesen magyarázzák a parasztság meglehetős passzivitását a nemesség 1670. évi Habsburg-ellenes felkelésekor. Áttekintésünk végére hagytuk — persze korántsem fontossági okokból — az ellenzéki mozgalom és a magyarországi városok viszonyát. Ebben a vo-151 Uo. 517/8, 3. tanú, Gerhard Pál honti viceispán vallomása. 154 Uo. 517/5. 18. tanú, Hegedűs György jobbágy vallomása. 156 Erről Danka János szatmári hadnagy számolt be Rottalnak 1670. nov. 4-én írt levelében. Nádasdy-lt. 18. sz. csomó, Nro. 648, folio 316. 15 ' NRA. 173/75. 6. tanú, Pányoki András vallomása. 158 Ld. Attestationes in facto necis germanorum, 1665. jún. 3. OL. Kamarai lt. Miscellanea, Militaria, fasc. 4.
