Századok – 1975
Tanulmányok - Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere 509/III–IV
542 BENCZÉDI LÁSZLÓ morúság"-nak tartotta, (legalábbis Kelet-Magyarországon), ahol — mint egyikük, egy Rákossy Pál nevű szegény nemes 1670-ben írta — ,,a szolgálat csak ideig való, míg az ember egészséges, de ha nyomorúságba esik, hamar elfelejtkeznek róla"14 4 — de a nemességnek ez az alsóbb része — mint az előbbi levél írója is — a privátköteléket szívesen cserélte fel állami (kamarai) szolgálatra, míg ezzel szemben a nemesség tehetősebb része teljes függetlenségre tört. (A kamarai tisztviselők és a megyei nemesség között egyébként korunkban mindvégig fennállt ez a szociális színezetű feszültség is). Mi sem természetesebb azután, mint hogy a középnemesség ezt a nem kis fáradsággal elért és sok irányban körülbástyázott függetlenségét a központi kormányzattal szemben is érvényesíteni igyekezett. Ezt a törekvését egyébként az ogyik korabeli tanúvallomás a következőképpen jellemezte: a vármegyei ülnökök „semmit nem törődtek őfelsége rendeleteivel, hanem köztársaság módjára (»per módúm rei publicae«) mindent maguk akartak kormányozni".145 A vármegyei rendek ellenzéki mozgalma ily módon egyesítette magában a középbirtokos nemesség „körkörös", komplex társadalmi és politikai törekvéseit. A megyei birtokosság itt vázolt helyzetét — természetesen elsősorban a területileg érintett országrészeken — az 1660-as évek elejétől már erőteljesen motiválta a török újabb előretörése, illetve ennek az 1664-es vasvári békében történt rögzítése is. Nem tekinthetjük véletlennek pl., hogy a megyei ellenzék mozgalma a tárgyalt években éppen a török által legjobban fenyegetett két országrészről — a felső Tiszavidékről és Nyitra környékéről — kapta a legerőteljesebb indításokat. Hogy a török hódítás milyen ellentmondásosan hatott a területileg közvetlenül érintett nemesség magatartására, arra röviden már korábban is utaltunk: részben növelte is a töröktől való félelmet és ezzel együtt a Habsburg-támogatás igénylését, részben, ezzel ellentétben, azokat a törekvéseket is felerősítette, amelyek a súlyosodó bajokat, mintegy a „könnyebb ellenállás" vonalán, a török orientáció jegyében, általában a központi hatalom és konkrétan a Habsburg-kormányzati tényezők rovására igyekeztek orvosolni. Ez a „fordított" összefüggés nyilvánult meg például a megyei nemesség és a végvári őrségek Vasvár után megromlott viszonyában is, amely többek között éppen Szepesi Pál működésében jelentkezett igen szemléletes formában. A borsodi alispán 1665. évi dézsmakövetelésével kapcsolatban a diósgyőri végvári katonaság már fentebb idézett instanciájában megjegyezte: ilyesmi azelőtt nem fordult elő velük, mert a „mostani szent békesség" (azaz Vasvár) előtt „a földesurak soha semmiben meg nem háborították" őket.146 Ez az észrevétel, megítélésünk szerint, közvetve arra utal, hogy a Várad elestével, a török 1660—61 utáni újabb előnyomúlásával, a hódoltsági kettős adózás török általi felszámolásával s a földesúri jogok megnyirbálásával megnehezült helyzetén a hódoltság torkában birtokló nemesség ott és úgy igyekezett javítani — nem utolsósorban a végbeli katonaság rovására —, ahol és ahogyan tudott. Ebben az összefüggésben válik érthetővé a jobbágyrepetíciók olymérvű felszaporodása is, hogy az már a központi hatalom beavatkozását tette szükségessé a végvári őrségek védelmében: 1666. április 19-én kiadott rendeletével ugyanis Lipót — nehogy a várak kiürüljenek, s mint írta, „a közjó legnagyobb kárára védtelenül maradjanak bármiféle támadással szemben" 144 Rákossy Pál levele Sambar Mátyás jezsuita atyához, 1670. dee. 15. Litt, fasc. 52, 1670/390. 146 EK. PE. AG. Nro. 234, 82. tanú, Fodor János vallomása. 146 Ld. a diósgyőri őrség 1665. aug. 23-i panaszlevelét, a 134. sz. jegyzetben.
