Századok – 1975
Tanulmányok - Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere 509/III–IV
AZ 1670. ÉVI TISZAVIDÉKI FELKELÉS 537 1670 nyarán ezzel új és minden tekintetben szerencsétlen korszak vette kezdetét hazánk történetében. A felkelés társadalmi háttere A Wesselényi-féle rendi szervezkedés története, amelynek a „csúcspontja", mintegy balul végződő záróakkordja volt a fentebb bemutatott 1670. évi tiszavidéki felkelés, valamennyi szakaszában egy-egy főúri vezető tevékenységéhez kapcsolható, mint ahogy ezeket a szakaszokat is az irányító politikusok egymástól elütő emberi vonásaival lehet jellemezni. Ebből a szempontból a mozgalom történetét egy olyan lépcsősorhoz hasonlíthatjuk, amelynek élén (1664 novemberéig) Zrínyi Miklós, a befejezésénél (az 1670. évi felkeléskor) pedig I. Rákóczi Ferenc állt, s a kettő között Wesselényi Ferenc nádor (1667-ig), Nádasdy Ferenc (1667—68) és Zrínyi Péter (1669 — 70) tevékenysége képezte az egyes fokozatokat. Ez a névsor már önmagában is jelzi, hogy ez az elképzelt lépcsősor nem felfelé, hanem lefelé vezet, nem a vezetés emelkedő ívét, hanem fokról-fokra hanyatló színvonalát fejezi ki. A nagy minőségi cezúra, a „törésvonal", megítélésünk szerint, a Wesselényi és Nádasdy közötti váltásnál húzódik: a nádor halála volt az az időpont, amelytől kezdve ez az egykor felelősséggel indított és irányított mozgalom egyre inkább aláhanyatlott: a rögtönzések, kapkodások és kalandok sorozatává lett. Nemhiába mondotta Farkas Fábián is a költő Gyöngyösi Istvánnak, amikor ez az 1668 júliusi szendrői gyűlés tanácskozásai felől kérdezte őt: az emberek nagyjelentőségű dolgon törik a fejüket, válaszolta, de nincs férfi, akire ügyüket rábízhatnák, s nincs pénzük, amivel katonát fogadhatnának.125 A Wesselényi-mozgalom egyik fontos kérdése, bukásának egyik nem alábecsülendő oka, főként 1667 tavaszától, valóban az alkalmas vezetőegyéniség hiánya volt. Azé a vezetőé, aki kellő látókörrel, áttekintéssel rendelkezik, elsőrendűen nem egyéni céljait követi, hanem az ,,ügy"-re függeszti a tekintetét, cselekvését nem a rögtönzések, hanem a mély átgondolás irányítja, s aki amellett — ami a vezetés fogalmi „sine qua non"-ja — a társadalomból jövő impulzusok felfogására és kifejezésére csakúgy képes, mint azok irányítására, s ha kell, kritikájára. Ez utóbbinak persze nélkülözhetetlen előfeltétele a vezető személyének kiérdemelt tekintélye a politikai társadalom, mindenekelőtt az uralkodó osztály mérvadó többségénél. Zrínyi Miklós halála után ilyen vezér, ilyen abszolút tekintély, tudjuk, jóidéig nem akadt Magyarországon. De ha a főúri vezetés hiányosságainak kellő jelentőséget is tulajdonítunk, nyilvánvaló az is, hogy nem állhatunk meg ezen a ponton, s a fenti kérdést nem tekinthetjük a mozgalom alapkérdésének. На csupán egy-két rendi nagyméltóság titkos szövetkezéséről lett volna szó, ez a szervezkedés egyike maradt volna a feudalizmus korában nagyszámban előforduló főúri „ligák"nak, s nem vált volna az évtizedekig tartó kuruc tömer/mozgalmak nyitányává — mint ahogy minden hibájával, fonákságával, gyatraságával együtt ez a szövetkezés végül mégiscsak azzá vált. S hogy ez így történt, annak — mint arról meggyőződhettünk — az a magyarázata, hogy a szűkkörű szövetkezés egy széles társadalmi réteg, a megyei nemesség jelentős részének társadalmi és politikai törekvéseivel találkozott. Ennek alapján mondhatjuk: a Wesselényi-féle rendi szervezkedés társadalmi bázisát elsőrendűen — ezen belül az 125 EK. PE. AG. Nro. 234, 117. tanú, Gyöngyösi István vallomása.
