Századok – 1975
Tanulmányok - Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere 509/III–IV
AZ 1670. ÉVI TISZAVIDÉKI FELKELÉS 517 jövetelen ők voltak azok, akik a legélesebb szavakkal korholták, fenyegették a Starhemberg elfogatását ellenző nemeseket. Szuhay Mátyás például „szecskahitű"-nek szidalmazta Ujfalussy Zsigmondot, Rákóczi pedig „feje elüttetésé"-vel fenyegette meg az Abaúj megyei Baxa Istvánt, amiért vonakodtak résztvenni a Starhemberghez küldött nemesi követségben,23 míg végül mindketten engedtek az erőszaknak, ámbár Baxáról így is feljegyezték, hogy sáppadozó arccal és reszkető inakkal teljesítette kényes küldetését.2 4 Elsősorban Rákóczi és Szuhay kényszerítették a Szerencsre behozott kétes hűségű nemeseket is, hogy nekik tetsző kötelezvényeket írjanak alá, miközben széltébenhosszában azt terjesztették, hogy néhányuknak a fejét is veszik, „hogy a többi is tanuljon rajta".2 5 Az ezután tárgyalandó május 1-i tállyai gyűlésen pedig ugyancsak Szuhay ajánlkozott Rákóczinak, hogy a felkelés folytatása ellen szavazókat „mind levágatja", s miután a szavazás megtörtént, a fejedelem állítólag maga biztatta az ellenzéki vezért: „no, vágd le már azokat, akik azt tanácsolják, hogy a fegyver letétessék!"26 Mindez így történt, igaz, de a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a sok szitkozódás és fenyegetőzés ellenére egyetlen esetről sem tudunk, hogy a felkelők csakugyan bántalmazták volna az ellenszegülő, illetve a fogságba vetett nemeseket. De az igazi kérdés persze nem az, hogy Rákóczi és Szuhay a felkelés sikeré -nek előmozdítására a fenyegetéseknek milyen széles skáláját alkalmazták, hanem az, hogy ez a kettejük közötti együttműködés pusztán személyes viszonyukon és a kiélezett helyzet véletlenszerű eseményein múlt-e, vagy pedig a felszíni jelenségeken túl, mélyebb politikai tartalmat és egymásra utaltságot is kifejezett. Ez a kérdés viszont végsőfolton a felkelés céljára és programjára irányítja a figyelmünket. A rendelkezésünkre álló forrásokból ebből a szempontból arra következtethetünk, hogy a felkelés céljának két általánosan elfogadott, viszonylag szilárd eleme volt vezetőknél és vezetetteknél egyaránt: egyrészt a töröknek való kollektív behódolás terve (az erdélyi példa nyomán), másrészt a „német császár" magyarországi uralmának a megdöntése. Az előbbivel kapcsolatban hol évi 12, hol 17, hol 20, hol 30 ezer tallér adót emlegettek egész Magyarországtól a porta részére, sőt egyesek még azt is kiszámították (az abaúji nemesek például ezzel igyekeztek csatlakozásra bírni a gömörieket): ez olyannyira kedvező feltétel, hogy a nemeseknek fejenként mindössze 2 dénár többletadózást kell magukra vállalniok egy-egy évben.2 7 Ami viszont a program másik elemét, a Habsburg-uralom felszámolását illeti, e téren forgalomban voltak ugyan ennél mérsékeltebb jelszavak és elképzelések is, (mint például az a szokványos formula, hogy a mozgalom nem az uralkodó, hanem csak a rossz tanácsosok ellen irányul, vagy az a Kende Gáborék által Szatmárban terjesztett változat, hogy a töröknek való behódolás nem jelenti a Habsburgoktól való elszakadást, mert a portai adót az ,,őfelségé"-hez való hűség fenntartása mellett ki-ki a maga zsebéből adná össze),2 8 de ezeket az érveket a felkelők, ha egymás között voltak, maguk sem vették valami komolyan, hanem inkább a bécsi kormányzathoz ragaszkodó, királypárti nemesek meg-23 Ld. uo. a 95. tanú, Ujfalussy Zsigmond vallomását. 24 EK. PS. P. Nro. 113, Újfalussy Zsigmond recognitionalisa. 25 Uo. P. Nro. 129 és Q. Nro. 166. 28 Uo. P. Nro. 136, 20. tanú, Fodor János vallomása. 27 Ezt Fügedi Nagv András fejtegette Gömör vármegye követének, Szakmári Jánosnak, uo. P. Nro. 196. — és NRA. 1737/2. 28 A szatmári változatra ld. EK. PE. AG. Nro. 234 a 27., 109. és 112. vallomásokat.
