Századok – 1975

Krónika - Beszámoló a Károlyi Mihály születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszakról (Pók Attila) 493/II

498 KKONIKA hatalomra jutását, most csodát vártak tőle. Hát még azok, akik addig is benne hittek." Az előadó utalt arra, hogy a történeti irodalomban gyakran felmerül Károlyi állítólagos naivitásának, hiszékenységónek kérdése. Véleménye szerint Károlyi „nagyon jól ismerte a magyar és osztrák uralkodó köröket, nem voltak illúziói a berlini politika iránt, de nem ismerte eléggé a nyugati és főleg az amerikai diplomáciát." A belső helyzetet — mutatott rá Hajdú Tibor — 1918 végén, 1919 elején Károlyi a külpolitika függvényeként nézte. Tudta, hogy az antant legfőbb gondja a bolsevizmus elfojtása, ezért a nyugati hatalmak rokonszenvének biztosítását célozta a Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőinek letartóztatása 1919 februárjában. Károlyi nem ismerte a munkásmozgalom belső helyzetét, lebecsülte a KMP erejét, de a tiltakozások és főleg Kunfi bírálatának hatására elrendelte a letartóztatottak politikai fogolyként kezelését és egy részük szabadon bocsátását. Ez persze megfelelő reakciót váltott ki az antantmissziók helyzetértékelésében és a Vix-jegyzék is előrevetette már árnyékát. Végül az előadó Károlyinak a Tanácsköztársaság kikiáltása körül játszott szerepéről beszólt. Károlyi azt szerette volna, hogy az áprilisra kiírt választásokon az MSzDP kapjon többséget és egy szociáldemokrata többségű kormány próbálja megelőzni az új forradalmat. Március első felében azonban a munkásság forradalmasodása már olyan fokot ért el, hogy felmerült a kormányban a gondolat: a polgárháború megelőzésére már a választások előtt szociáldemokrata kormányt kell alakítani. A Vix-jegyzék ettől függetlenül is felvethette a lemondás gondolatát. Nyilvánvaló tehát, hogy Károlyinak ekkor semmi oka nem volt már arra, hogy ragaszkodjék a hatalomhoz. „Aláírta-e ezek után Károlyi ismert nyilatkozatát, amely szerint átadja a hatalmat a proletariátusnak ?" — vetette fel Hajdú Tibor a sokat vitatott kérdést, és a következő választ adta: „Minden esetre ismerte a titkárságán megfogalmazott nyilatkozatot, ő azonban mást értett a hatalom átadásán, mint ami valójában történt. Tudta, sőt helyeselte, hogy az MSzDP valamiképpen fúzióra lépjen a KMP-vel, de még mindig nem ismerve a munkásmozgalom erőviszonyait, ezt úgy tekintette, mint egy szélsőséges frakció visszatérését az anyapártba. Tehát maga hatalmon maradva, szociáldemokrata jellegű kormányt akart kinevezni, a hozzá elképzeléseiben közelálló centrista Kunfi elnökletével. Tény, hogy mikor megtudta: nem marad elnök, a „Népköztársaságot" igazi proletárforradalom, proletárdiktatúra döntötte meg, tiltakozott a nyilatkozat közzététele ellen, mely így engedélye nélkül jelent meg. Nem mintha tenni akart volna valamit a munkáshatalom ellen: de megzavarva, megtévesztve érezte magát, nem tudta, mit írna alá. Ugyancsak tény, hogy a forradalom éjszakája után, látva, hogy a proletárdiktatúra nem az, aminek ellenségei hirdetik, látva kommunisták, baloldali szociáldemokraták és centristák akkor még jó együttműködését, nemcsak hogy nem tett kísérletet a nevében kiadott nyilatkozat dezavuálására, de újabb nyilatkozatokat adott ki, melyeket már valóban ő fogalmazott meg, s ezekben elítélte az antant-imperaializmust, a Tanácsköztársaság támogatására szólított fel mindenkit. „Öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire" — mondta búcsúztatására megjelent volt minisztereinek. Befejezésül Hajdú Tibor hangsúlyozta: annak ellenére, hogy Károlyi „a Tanácsköztársaság politikájából sok mindennel nem értett egyet, de túl vitáin és kételyein, jogos és téves ellenvéleményeken, mégis e hónapokban értette meg, hogy a szocializmus alkalmas csak a magyarság szociális és nemzeti problémáinak megoldására. Mikor az ellenforradalom győzelme előtt külföldre távozott, első dolga volt a bécsi Arbeiter Zeitungban megjelentetni „Lemondásom története" című híres cikkét, melynek lényege: hitvallás a szocialista forradalom mellett." A következő előadó Jemnitz János, a történettudományok doktora, a Történettudományi Intézet főmunkatársa Károlyi Mihály élete 1919 — 1945 közötti, emigrációban töltött időszakáról beszélt. Károlyi ekkor már teljesen kiforrott politikus; 1919 — 20 után újabb nagy átalakulás eszmerendszerében, világnézetében nem tapasztalható. Programjának fő alkotó részei a feudális örökség felszámolása a gazdasági és politikai életben, nemzeti függetlenség, békés egymás mellett élés a környező országok népeivel. Ez az alapjában demokratikus program 1919 — 20 után fokozatosan egészült ki szocialista elemekkel (egyes alapvető termelési ágak államosítása, a tervgazdálkodás megvalósítása). Károlyi azonban inkább 1918— 19-es tevékenysége, a feudális viszonyokkal és az ellenforradalmi terrorral szembeni állásfoglalásai alapján vált, az ellenforradalom győzelmének első pillanatától kezdve, az egész magyar demokratikus emigráció vezetőjévé ós összefogójává. Az előadó hangsúlyozta, hogy Károlyi nem taktikázásból vállalta ezt a szerepet; ezt ő maga ugyanúgy magától értetődőnek tartotta, mint a