Századok – 1975

Történeti irodalom - Howard; Michael: The Continental Commitent. The Dilemma of British Defence Policy int he Era of Two World Wars (Ism. Ránki Görgy) 437/II

TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 MICHAEL HOWARD: THE CONTINENTAL COMMITENT. THE DILEMMA OF BRITISH DEFENCE POLICY IN THE ERA OF TWO WORLD WARS (London, 1972. 173 1.) SZÁRAZFÖLDI ELKÖTELEZETTSÉG. AZ ANGOL KATONAPOLITIKA DILEMMÁJA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT M. Howard oxfordi professzor — nem kétséges — az angol hadtörténelem egyik legkiválóbb szakértője. Hadtörténész, de nem a szó szorosan vett technikai értelmében. Felkészültsége és tájékozottsága ugyan nem hagy kívánni valót sem a haditechnika, sem a hadviselés szakmai részleteiben, de a hadtörténelmet mint politikatörténeti folyamatot szemléli, mint a nemzetközi kapcsolatok részét ábrázolja, ezért munkáiban a katonapolitika kérdései ténylegesen a külpolitikai döntésekre és alternatívákra vezetődnek vissza. Kitűnően sikerült kis áttekintésében M. Howard azt próbálja megvilágítani, hogy Anglia speciális helye a világpolitikában milyen kül- és katonapolitikai dilemmákat támasztott az európai hatalmi politikában való részvételét illetően. Az angol fejlődós egyik sajátos velejárója volt ugyanis, hogy a világ vezető tőkés nagyhatalma, a világ területe jelentős részének ura nem rendelkezett erős szárazföldi hadsereggel. Hatalmas, és az első világháború előtt legyőzhetetlen flottája, valamint kisebb zsoldos hadserege, párosulva gazdasági erejével és ügyes diplomáciájával, mindig elégnek bizonyult az angol birodalom érdekeinek megvédésére. Az első világháborút megelőző fegyverkezési verseny vetette fel először, hogy ez a katonapolitikai koncepció talán már nem lesz elégséges egy jövőbeli katonai összeütközéshez, de mint Howard világosan mutatja, az angol politika nehezen tudott dönteni, hogy hadseregót elsősorban gyarmatai védelme, vagy esetleges európai összeütközés érdekében fejlessze. Az első világháborúban létrehozta a szárazföldi hadsereget, de nem kétséges, hogy ez az orosz illetve francia hadsereg mellett csak másodlagos szerepet töltött be, az angol katonapolitikát még — mint Howard a korabeli véderőbizottság ós hadseregfőparancsnokság iratait idézi — továbbra is a tengerek feletti uralom, mint a Brit Birodalom fenntartásának záloga hatotta át. Látszólag ezt a szemléletet siker koronázta. Az európai szárazföldön viszonylag csekélyebb angol közreműködéssel is győztek és a háború befejezése után az angol birodalom újabb területekkel bővült, elérte kiterjedésének legnagyobb határait. Sajátos ellentmondása volt ez a történelemnek. A siker látszólagos csúcsa a hanyatlást is jelentette. Anglia sem gazdaságilag, sem katonailag nem volt képes ezt a Birodalmat változatlanul birtokolni. A két háború között a dilemma újból jelentkezett. Európa-centrikus történelemfelfogásunknak olykor meghökkentően hangzanak az angol vezérkar ülésein elhangzottak, a birodalmi véderő bizottság jegyzőkönyvei, melyek bizony egyáltalán nem Németországot, hanem még 1934-ben is Japánt tekintették a Birodalom első számú potenciális ellenségének. Nem kétséges, Howard könyve újból bizonyítja, az angol külpolitikát nem lehetséges csakis európai aspektusok figyelembe vételével megérteni. Idézi 1936-ból a vezérkari főnök állásfoglalását: „Nem szabad megfeledkezni azokról az általános elvekről, melyekre birodalmi stratégiánk mindenkor alapozódott, és nem szabad figyelmen kívül hagyni a történelem tanulságait. Minél erősebbek kötelezettségeink Európában, annál kevésbé leszünk képesek a Birodalom és összekötő vonalai biztosítására." Howard jól mutatja be a technikai konzervativizmust (a légierő szerepének késői megértését), a fegyvernemek közötti versengést, és a gazdasági nehézségeket is a fegyverkezés késői megindításában. Az angol baloldal sajátos dilemmájára is utal a fegyverkezéssel kapcsolatban. Érdekes a Münchent megelőző kép, ahol a szerző ismét felhívja a figyelmet néhány olyan szempontra (pl. a dominiumok álláspontja), melyet az angol politika taglalásánál kevésbé szoktunk figyelembe venni. Ugyanakkor maga sem mulasztja el kritizálni a szűklátókörű angol politikát, mely saját katonai gyengeségéből következően olyan politikai döntést támogatott, mely az erőviszonyokat Anglia számára még kedvezőtlenebbé tette. A tényleges katonai veszély felismerésére, a szárazföldi erők érdemleges növelésére csak 1939 elején került sor, akkor is úgy, hogy, mint ismeretes, a Szovjetunióval való katonai együttműködéstől elzárkóztak — Howard szerint katonai dokumentumokban csupán 1939 februárjában jelentkezik először az együttműködés lehetősége — és stratégiailag a német katonai erőknek Dél-Kelet-Európában való lekötésével számoltak. A történet további része ismert. A második világháborús győzelmet Anglia úgy tudta megszerezni, hogy a birodalmi taktikáról le kellett mondani, a vezetés az USA kezébe ment át.