Századok – 1975

Történeti irodalom - Erényi Tibor: lásd Köves Rózsa - Farkas Dezső: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárkérdés 1900 és 1914 között – Kende Jnos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikája 1903–1919 – Varga Lajos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ellenzéke és tevékenysége 1906–1911 (Ism. Pritz Pál) 427/II

TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 a nemzetiségi paraszti tömegek el sem tudták képzelni, hogy a „szocializmus" ellenezhetné a nyomorgó nép földért folyó harcát (136. 1.). A könyv bőséges anyaga alapján rajzolódik ki az a lényeges fejlődési tendencia, amelynek az elején az agrárkérdést az azzal foglalkozó szociáldemokrata gondolkodók zöme a gazdasági oldal, a termelés szempontjai felől vizsgálta, míg később (a 10-es évek elején) a párton belül szinte már „mindenki tisztában volt vele, hogy — Kunfi szavaival — a »párt minél szélesebbkörű terjeszkedésének szüksége tartja napirenden az agrárprogram kérdését«, tehát a szövetségi politika a fő kérdés . . ." (251. 1.). Kende János tanulmánya legsikerültebb ós legtöbb újat hozó részének az MSzDP-nek az 1917-es stockholmi békekonferencián vitt szerepének a bemutatását látjuk (85 — 92. 1.). Szabó Ervin, a kiváló marxista gondolkodó a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel kapcsolatosan is kifejtette a maga álláspontját. Kende János e felfogást, illetve annak változását ismertetve finom precizitással bizonyítja e nézetek általa adott interpretálásának a helyességét (34 — 37. 1.). Fontosnak gondoljuk annak kiemelését, hogy a szerző leszögezi: az első világháború előtt „nem kárhoztatható az MSzDl' azért, hogy nem helyeselte a nemzetiségek különválását Magyarországtól" (50. 1.). Ugyancsak igen figyelemreméltó az is, hogy Kende János a szociáldemokrata megnyilatkozások értékelésénél felismeri (elismeri) a „magyarság" védelmében „a taktikailag megengedhető mértéket" (62.1.). Kár, hogy nem határozza meg közelebbről, mit ért ezen. Mint korábban esett már szó róla, Varga Lajos könyve behatóan foglalkozik az MSzDP tárgyalt időszakbeli történetével. A munka egyik erénye, hogy a szerző nagy figyelmet s/.entel az objektív körülmények számbavételének, az előadott politikai események azokhoz viszonyítására. Igen sok adalékot talál az olvasó a párt szövetségi politikájával kapcsolatos párton belüli véleményekre vonatkozóan. Bár Varga Lajos több ízben hangot ad azon nézetének, hogy a párton belül meglevő jobboldali szakszervezeti ellenzék csupán periférikus jelentőségű volt, maga a könyv is tartalmaz annyi adatot e tekintetben (és ez szintén a munka értékét növeli), hogy a szerző felfogását — véleményünk szerint — megkérdőjelezze. Eddigi ismereteinket érdemlegesen gyarapítják azok a lapok, amelyeken a párt szervezeti felépítése, a megváltoztatására irányuló erőfeszítések és az az ellen ható erők ábrázoltatnak. A vizsgált téma gondos feltárása révén a könyv tárgyán túlmutató tanulsága az, hogy a magyar munkásmozgalomban a Tanácsköztársaság bukása után szakadékká mélyült ellentétek forrásvidékét jelentős hányadában itt kell keresni. De Varga Lajos munkája azt is jelzi (legalább is ki lehet belőle olvasni), hogy a marxista történetírás a szociáldemokráciát szélsőségesen elmarasztaló értékelései érvelésüket innét merítik. Például, hogy a pártvezetőség klikk volt, a kormánytól függött, hogy a párt elvesztette a tömegek bizalmát, stb. Messzemenően igaza van Varga Lajosnak, amikor az effajta nézetekkel szemben leszögezi: ,, . . .a vezetőség klikkónt való értékelése nem felelt meg a valóságnak. A pártvezetőség minden hibája ellenére is a magyarországi munkásság és mozgalom érdekét képviselte" (144. 1.). Az erények mellett mindhárom könyvben vannak — kisebb-nagyobb mértékben és a korábban érintetteken túlmenően — olyan részek, megoldások, amelyek a recenzenst ellenkezésre indítják. Farkas Dezső a II. Internacionálé agrárkérdéssel kapcsolatos útmutatásait áttekintve arra a megállapításra jut, hogy a proletár világpárt „az imperializmus kialakulásával előállott új helyzet sajátosságait nem volt képes megfogalmazni" (80. 1.). Ehhez azonbí л azt is hozzá kellene tenni, hogy igazából az Internacionálé a klasszikus kapitalizmus viszonyai között alkalmazandó proletár agrárpolitikáról sem mondott érdemlegesen irányjelzőt. A szerző többek között foglalkozik a párt néhány vezetőjének és így Garami Ernő agrárnézeteivel. Úgy látja, hogy Garami (a Szocializmus 1906 — 1907-es számában írt cikkéből kiviláglóan) az agrárviták központi problémáját jelentő nagyüzem — kisüzem kérdést gazdasági szempontból vizsgálja, holott — úgymond — ő is „bizonyára jól tudta", hogy az főképp a munkás—paraszt szövetség létrehozása és megerősítése miatt volt lényeges. Végül Farkas Dezső megjegyzi, hogy „Garami nem foglalkozott behatóan az agrárkérdéssel, ami menti is tévedését" (153. 1.). Anélkül, hogy bátorságot vennénk ennek az igen bonyolult kérdésnek az eldöntésére, rá kell mutatnunk a szerző előadásának az ellentmondására. Ha valóban igaz, hogy Garami плп foglalkozott behatóan az agrárkérdéssel, akkor nagyon is kérdéses, hogy arról az eszmei-politikai platformról, ahonnét ő a társadalmi kérdéseket megközelítette, világosan látható lett volna ekkortájt az agrárkérdés szövetségi politika szempontjából való fontossága. Diner-Dénes nézeteit ismertetve Farkas Dezső érinti a pártvezetés paraszti tömegekkel kapcsolatos elgondolásait. A pártvezetőség törekedett ugyan arra, hogy „az általános választójog törvénybe iktatása után minél több szavazati joggal rendelkező