Századok – 1975
Beszámoló - A szovjet és magyar történészek együttműködésének negyedszázada (Stier Miklós) 399/II
412 STIER MIKLÖS forradalmi mozgalmaival kapcsolatos problémákra fordítja" — állapította meg T. Iszlamov. „Egyáltalán nem meglepő az az élénk érdeklődés, amelyet a szovjet történészek Magyarország múltja iránt tanúsítanak, az iránt az ország iránt, amely elsőként követte a Nagy Október példáját ós az emberiség történetében létrehozta a második tanácsköztársaságot. Teljesen természetes az is — folytatta az előadó —, hogy az 1919. évi magyarországi Tanácsköztársaság történelmi tapasztalatainak a tanulmányozása jelentette a történettudomány terén a magyar—szovjet tudományos együttműködés alapjainak a lerakását." A két világháború között a szovjet sajtóban igen sok, a Szovjetunióba emigrált magyar kommunista vezető tollából jelent meg orosz nyelvű publikáció. Az általuk a Szovjetunióban írott műveket a szovjet történetírás számontartja, sajátjának is érzi. Különösen nagy jelentőségű munkásságot fejtett ki Varga Jenő, Sík Endre, Czóbel Ernő s rajtuk kívül még sokan mások. „Ők voltak a magyar—szovjet tudományos együttműködés első úttörői." A Szovjetunióba emigrált magyar kommunisták, a Tanácsköztársaság volt vezetői, teoretikusok és historikusok kísérelték meg legelőször, hogy „levonják a Magyar Tanácsköztársaság tanulságait, s hogy azokat a nemzetközi kommunista mozgalom közkincsévé tegyék". Az 1919. évi magyar Tanácsköztársaság történetére irányuló kutatómunkát a magyar és a szovjet történészek közösen kezdték el. 1929-ben a Proletárforradalom c. szovjet folyóirat — szovjet szerző tollából — közzétette az első historiográfiai jellegű tanulmányt, amelyben összegezte, rendszerezte, historiográfiailag értékelte a Tanácsköztársaságról 10 év alatt megjelent irodalmat. A következő ilyen jellegű írás 1947-ben — magyar szerző tollából — már a felszabadult Magyarországon jelent meg. A háború utáni években a szovjet szerzők egész sora foglalkozott az 1918—1919. évi magyarországi forradalmak kérdéseivel. Ezek az írások a magyar kollégák fundamentális jellegű monográfiáit több vonatkozásban kiegészítik. A magyar történelem rendszeres tanulmányozására a Szovjetunióban az 1960-es évek második felétől került sor, amikor a Szovjetunió Tudományos Akadémiája keretében kialakult az a szakmai gárda, amely a magyar nép múltjának tanulmányozását tűzte célul maga elé. A hungarisztika másik centruma Kárpát-Ukrajnában, az ungvári egyetemen alakult ki. Az első időkben azonban a magyar szakos történészek csekély száma, valamint a forrásbázis meghatározott jellege következtében a magyar történelemnek csupán egyes, döntő csomópontjai, kiemelt témái váltak tanulmányozás tárgyává. A szovjet történészek egész sora közvetve, a Monarchia történetével kapcsolatban foglalkozik Magyarországgal is. (Külpolitika, nemzetközi helyzet, az első világháború előtti diplomácia, blokkokban, szövetségek rendszerében való részvétel stb.) Ebben a témakörben derült ki, — hangsúlyozta Iszlamov —, hogy „metodikailag tarthatatlan az a gyakorlat, amely az egyes részleteket az egész nélkül kívánja tanulmányozni. így pl. tarthatatlan a szlovákok, a kárpátukránok, az erdélyi románok stb. történetének a tanulmányozása az egész magyar királyság történetének az ismerete, tanulmányozása nélkül, éppen úgy, amint terméketlenek azok a kísérletek is, amelyek a magyar történetet Ausztria és a Birodalom történetétől elszakítva óhajtják tanulmányozni; avagy a magyarok történetének az ábrázolása során figyelmen kívül akarják hagyni azoknak a népeknek a történetét, amelyekkel az elmúlt ezer esztendő során együtt élt. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy sikeresen tört utat magának a magyar, a szovjet és általában a szocialista marxista történettudományban az az irányzat, amely a Monarchia történetének a komplex kutatását összekapcsolja a Monarchiát alkotó egyes országrészek történetének a kutatásával. Az Osztrák Birodalom és a dualista Osztrák-Magyar Monarchia története válhat — minden jel szerint — azzá a területté, amely összefoghatja a Szovjetunió és Magyar-
