Századok – 1975
Tanulmányok - Pintér István: Az antifasiszta munkásegység problémái Magyarországon az 1933–36-ös években 337/II
AZ ANTIFASISZTA MUNKÁSEGYSÉG PROBLÉMÁI 357 helyzetében — az általános titkos választójog reményében nem, vagy a polgári ellenzékhez képest elnéző módon támadták. Pedig erre a marseillei merénylet s az azt követő népszövetségi vizsgálat, valamint a Gömbös és ellenzéke között kiéleződött viszony körülményei között igen kedvező alkalom adódott volna.70 Ezek után, ha van is túlzás a Sarló és Kalapács 1935 januári számában az MSzDP-ről írott cikkben, jórészt érthető, ha el nem is fogadható az a megállapítás, amely a szakszervezeti ellenzék elleni fellépést ,,a fasiszta hatóságokkal való gondos munkamegosztásnak" tartja. ,,A belügyminiszter feloszlatta a nemesfémmunkás szervezetet — írja a folyóirat. — Peyerék elrabolták a festők és kűmüvesek autonómiáját!" Találó a cikk további fejtegetése is: „Peyerék terrorizmusa pillanatnyilag kétségkívül megfélemlítette azokat a MÉMOSz vezetőségben levő munkás vezetőket, akik hajlamosak voltak az egységfrontra, de Peyerék brutális támadásának hátterében mégis az egységfront gondolatának térhódítása is áll. Maga az a tény, hogyPeyernek kellett elmennie Szakasits birodalmába, mert nyilván nem bízott Szakasits »erélyében«, mutatja, hogy a MÉMOSz szervezett munkásai között oly erős az egységfront akarata, hogy ez a nyomás már befolyásolja a Szakasits és Peyer közti viszonyt is."7 1 Miközben helyesen értékeli a Sarló és Kalapács a Szakasits és Peyer magatartása között meglevő lényeges politikai különbséget, fontosnak tartjuk annak leszögezését is, hogy Peyer 1934 őszén éppen azért alkalmazhatta a kommunisták ellen fenti módszereit, mert a pártvezetésen belül a peyeri politikával szemben állók következetlenek, ingadozók voltak; a mozgalom legalitását mindennél előbbre valónak tartották. Peyerék durva támadása az egységfront ellen a szakszervezeti bürokratáknak nem hozta meg a várt eredményt, 1935 februárjában részben újra az egységfront miatt kellett elhalasztani a pártkongreszustésújabb és újabb durva intézkedésekre kellett „elszánni" magukat, kevés eredménnyel. Ezek az események azonban fontos tanulságul szolgáltak a kommunisták számára is. Ami talán a legfontosabb: nem értettek egyet a szervezett dolgozók egy részének Peyerék támadására spontán kialakult szeparatista törekvésével, véleményük az volt: „senki se ki, mindenki be a szakszervezetbe". A Komintern már említett novemberi határozata után újabb lehetőség nyílott a kommunisták számára, hogy keressék az egységfront megteremtésének reális megoldási módjait. A kommunisták egy része, az MSzDP brutális fellépése és az újabb kizárások nyomán kezdte belátni, hogy hosszabb távon nem mindig vezet sikerre a jobboldallal való nyilt összeütközés. Kezdték belátni, hogy az újabb kizárások, denunciálások, a rendőrség beavatkozásai miatt az egységfrontot helyeslő szociáldemokraták sem vállalják a nyilt kiállást. Egyes kommunisták ugyanezért őket kétszínűnek bélyegezték,72 de egyre többen voltak, akik ugyan nem fogadták el, de megértették ezt a magatartást. Rózsa Richárd — a KMP egyes kerületi bizottságainak álláspontjával összehangban írja 1935 első felének tapasztalatait összegező jelentésében: A KMP-vel szemben igen nagy a bizalmatlanság, félelem az illegalitástól, a lebukástól, a kockázatvállalástól. Ehhez hozzá teszi még: nem bíznak bennünk, mert nem ismernek bennünket, s mi nem vesszük eléggé figyelembe ezt a tömeghangulatot. El kell oszlatni 70 Erre a szociáldemokraták mind a parlamentben, mind a sajtóban hivatkoztak, mintegy annak bizonyságául, hogy mennyire nem nemzetietlenek, ha a „haza" közös ügyéről van szó. 71 Sarló és Kalapáos, 1935. jan. 1. szám. 72 PI Arch. 500. f. 2/522. őe. 1935. febr. 4-i jelentés.
