Századok – 1975

Történeti irodalom - Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán (Ism. Mészáros László) 197/I

198 TÖRTÉNETI IRODALOiM A Szulejmánnal kapcsolatos írások, főleg a nyugat-európaiak, egyik nagy hibája az volt, hogy nemegyszer alaposan belemerültek a mesés keleti egzotikumok színpompás világába, részletesen ecsetelték (lehetőleg jól kiszínezve) Szulejmán magánéletének eseményeit, az általuk Roxolane néven emlegetett volt rabszolgalány, Hurrem iránti személyes érzelmeit, a „kadinlar szaltanati" (asszonyok szultánsága) időszakát, az udvartartás káprázatos pompáját, pazarlását, fényűzését, a szultáni szeráj (főleg a hárem) titokzatos, „érzéki" világát, intrikáit, a pasák ós vezérek pónzsóvárságát, hatalomra vágyását, a hadjáratok kalandos fordulatait, a rokonait hidegvérrel lemószárló Szelim szultán ós a legidősebb fiát könyörtelenül halálba küldő Szulejmán kegyetlenségét stb. Káldy-Nagy Gyulát hidegen hagyták a romantikus-egzotikus keleti mozzanatok; nem tévedt el a puszta külsőségek, csalfa látszatok gazdagon burjánzó trópusi szövevényében, hanem figyelmét az e mögött rejlő lényeges, tartalmi mondanivalóra, a realitások kevésbó csillogó világára összpontosította. Elmondja mindazt, amit Szulejmánról és udvartartásáról érdemes tudnunk, sőt számos vonatkozásban lényegesen pontosabbá teszi a „Törvényhozó" emberi, uralkodói és hadvezéri portréját. Munkájának középpontjában azonban nem Szulejmán egyénisége, magánélete áll, hanem mindenekelőtt a XVI. századi oszmán-török birodalom gazdasági, társadalmi, politikai, stratégiai viszonyainak, a városi és falusi lakosság életmódjának, mindennapjainak bemutatása. A szultáni szeráj káprázatos külsőségei mögött észreveszi az „aranykor" negatívumait, a később kibontakozó permanens válság jeleit, melyek a XVII. század elejétől egyre inkább „Európa beteg emberévé" tették az Ottomán Birodalmat. A XVI. századi oszmán-török despotikus katonaállam Európa, Ázsia ós Észak-Afrika jelentős részére kiterjedő „világbirodalom" volt, ennek megfelelően a szerző Szulejmán életét ós korát e területek történelmével, főképpen az azt számos viszonylatban determináló európai eseményekkel szerves összhangban tárgyalja. A magyar olvasóközönségre való tekintettel nem feledkezik meg a területileg ugyan kicsiny, de stratégiai szempontból annál fontosabb szerepet játszó Magyarországról sem, viszont inkább csak azokat az eseményeket tárgyalja kissó bővebben, melyek a török forrásanyag kiaknázatlan volta miatt mindeddig homályban maradtak. Az eddigi Szulejmán-irodalom másik nagy gyengéje, hogy utóbb már csak a régóta ismeretes (és főleg az elbeszélő) kútfők anyagára támaszkodott, azok közléseit csoportosította, színezte, variálta a maga szubjektív ízlése és előzetes koncepciója szerint. A forráshiányból eredő negatívumok hatása alól nem tudott mindenben megszabadulni az eddigi legjobb magyarországi Szulejmán-biográfia szerzője, Fekete Lajos sem. Káldy-Nagy Gyula művét tudományos szempontból éppen az teszi értékessé, — a népszerűsítő célon messze túlmutatva —, hogy központi, lényegi mondanivalóját eddig részben vagy teljesen feltáratlan oszmán-török levéltári iratanyagra alapozta. A szerző az elmúlt esztendőkben több alkalommal végzett kutatómunkát az isztambuli levéltárak defteranyagában, s ennek eredményeit most bőségesen kamatoztatta munkájában. Elsősorban a Basvekalet Arsivi (Miniszterelnökség Levéltára) és a Topkapi Sarayi Arsivi (Ágyúkapu Szeráj Levéltára) különféle oszmán-török forrásainak közlendőit elemezte és építette be egyszerű biográfiánál jóval többet nyújtó könyvébe. Több forrásfóleséget szólaltatott meg: Szulejmán, a szultáni rokonság, a vezérek, pasák leveleit, a tahrir-deftereket (összeírási jegyzékeket), a dzsizje-deftereket (fejadó-jegyzékeket), a mühimme-deftereket (a „fontos ügyek" jegyzékeit), a mevadzsib-deftereket (zsoldjegyzékeket), a tímárdeftereket (a szolgálati birtokok jegyzékeit), a rendkívüli hadiadó elszámolásait, a birodalom egészére kiterjedő 1526 — 27-es kincstári összeírásokat, a különféle jelentéseket, a panaszosok beadványait, a vámnaplókat, a karavánjegyzékeket, a kádik iratait, a hagyatéki leltárakat, a városok összeírásait, a nagy építkezések elszámolásait stb. Ezek közül több forrástípus, így a nálunk alig ismeretes miihimme-defterek6 érdekes adatokat közölnek a magyarországi hódoltságról is, mint például a budai defterdár 1552-es felterjesztésére írt rendelkezés: „Tudattad, hogy a budai várat egy építőmester 8 emberével kijavította, s most a pesti vár javítására került volna sor, de ekkor azt mondták, hogy ők csak a budai vár javítói, ezért ha a pesti váron dolgoznak, mindegyiküknek napi 4 akcse kosztpónz jár. Elrendelem, hogy az építkezésre most nincs szükség, ezért no fizess nekik". Az 1561-ben elhunyt Rüsztem pasa, nagyvezér hagyatéki leltára megmutatja, hogy a sajátos keleti despotikus feudalizmus viszonyai közepette egy mohamedán főúr mibe • A mühimme-defterek időrendben tartalmazzák a szultáni díván által kibocsátott rendelkezéseket. A XVI — XVII. századból 110 mühimine-defter maradt az utókorra Sztambulban. A jugoszláv Glisa Elezovif rövid regesztákat készített az 1564-es ée 1565-ös mühimme-defterekröl, melyeknek egynyolcada, mintegy 400 rendelkezi magyar (120 budai) vonatkozásúi (O. Elezovit: Iz carigradskili turshih arliiva mühimme defteii Becpiac, 19E0. 574; Káldy-Hagy; Mindhat Sertoglu: Muhteva Bakimindan Basvekálet Arsivi. Ankara, 1955. XV + 901., Levéltári Közieménvek, 28. évf. 1958. 237).