Századok – 1975

Történeti irodalom - Robertson; Archibald: A kereszténység eredete (Ism. Bellér Béla)182/I

TÖRTÉNETI IRODALOM 183 rejlik. Már az újszövetségi bibliakritikát kezdeményező német tübingeni iskola, F. C. Baur (1792—1860) és követői észrevették két ellentmondó tendencia egyidejű jelenlétét az Újszövetségben: a kereszténység zsidó gyökereit hangsúlyozó, Péter apostoltól és társaitól képviselt ún. petrinus és a judaizmussal szakító, Pál apostol nevével fémjelzett paulinus irányzatát. A tiibingeniek felfogása szerint az evangéliumok — a hegeli dialektikának megfelelően — e két ellentét szintézisét alkotják, és az Újszövetsóg legkésőbbi rétegéhez tartoznak. Pál levelei ennél korábbi alkotások, de ezek nagyrészét sem írhatták a II. század előtt. Baur követői, D. F. Strauss ós az Engels által igen nagyrabecsült Bruno Bauer kritikájukat az újszövetségi könyvekről kiterjesztették a vallásalapító Jézus személyére is, akit nem történeti, hanem legendás személynek találtak. Bauer —Straussszal ellentétben — nem a kereszténység zsidó, hanem görög—római hellénisztikus gyökereit hangsúlyozta. Hogy a további közvetítő láncokat mellőzzük, ehhez a tübingeni gondolati anyaghoz kapcsolódik A. Robertson munkássága. Szerzőnk az eszmék dialektikáját a társadalmi valóság dialektikájára vezeti vissza, kimutatva, hogy az eszmei ellentmondások forrása a korai kereszténységben meglevő két ellentétes törekvés harca. Az újszövetségi iratok egyik csoportja, különösen az első három ún. szinoptikus evangélium, a szegény osztályok I. századi forradalmi mozgalmának tükre. Ennek a mozgalomnak központja Palesztina volt, és kapcsolatot tartott fenn az esszénusokkal. Egyik megfeszített, de visszavárt vezetője vagy még inkább több hasonló, történeti személy körül kialakult sokrétű hagyomány alapján konstruálták meg az eredeti evangéliumi történetet. Más újszövetségi iratok, különösen az ún. Pál-levelek számára Jézus Krisztus nem hús-vér vezér volt, hanem a misztériumvallások megváltó istene, aki a szegényeket, gazdagokat egyaránt hívja. A két irányzat társadalmi bázisa nem volt azonos; a petrinus irányzat hívei a szabadosok, rabszolgák, szegényebb gazdagok, a paulinus irányzaté pedig a jobbmódú középosztálybeliek soraiból regrutálódtak. A két irányzat elkeseredett harcát nyomon követhetjük a Pál-levelekben és János Titkos jelenéseiben. A zsidó felkelés leverése és Jeruzsálem lerombolása után a paulinusok igyekeztek kihúzni a forradalmi mozgalom méregfogát és egyszersmindenkorra elkorülni a Rómával való összeütközést, amibe ők maguk is belesodródtak volna. Evégből először is gazdag adományokat tettek az egyházaknak, amire a szegény forradalmárok nem voltak képesek, ily módon ellenőrzésük alá vonták az egyházakat. Aztán újra Íratták az evangéliumi történetet, kilúgozták annak forradalmi tartalmát, és fő szereplőjét, a naszoreus (törvénymegtartó, nem pedig „názáreti") forradalmi mozgalom János után kivégzett másik vezetőjét, Jézust a zsidó szabadsághős hús-vér figurájából a pogány misztériumisten fénybevesző alakjává formálták. Minthogy az átformálás nem lehetett tökéletes, az evangéliumok ellentmondásokkal teli kompilációkká váltak. A II. században az egyház vezetőinek újabb fordulatot kellett végrehajtaniok. Kétarcvonalas háborúban leszámoltak egyrészt a szélsőséges paulinusokkal, akik teljesen ki akarták tépni a kereszténység zsidó gyökereit, másrészt a gnosztikusokkal, akik olyannyira misztifikálni akarták a kereszténységet, hogy az elvesztette volna tömegvonzását. Ennek a fordulatnak eredménye lett a püspöki rendszer ós az újszövetségi kánon létrejötte. A többszörös fordulat szülte az Újszövetségben az olyan kiegyenlíthetetlen ellentmondásokat, mint: egy zsidó Messiás, aki embernek született, és mégis kezdettől fogva isten; isten országa, amely e világon van, de még sincs e világból; a gazdagok és Róma elítélése és ugyanakkor az irántuk való lojalitás hangoztatása. Ezek az ellentmondások más-más társadalmi osztályok érdekeit és vágyait fejezik ki: a földi paradicsom után sóvárgó szegényekét, akiknek örökségéből később az eretnekségek merítettek, és a kényelmes misztikus álmodozásba merülő jómódúakót, akiknek meggyőződése és magatartása az egyházszervezetbe és dogmatikába kövesedett. A. Robertson könyve természetesen sokkal koncepciózusabb, gazdagabb és izgalmasabb annál, semmint egy ilyen szűkreszabott ismertetés képes lenne érzékeltetni. A kereszténység eredete nála egy nagyszabású és drámaian mozgalmas történelmi háttérből domborodik ki. A szerző a bonyolult genezis egyetlen összetevőjét sem hagyja figyelmen kívül, légyen az akár az alap, akár a felépítmény kategóriájába tartozó jelenség. Egészen új családfát szerkeszt az újszövetségi Szentírás számára, és ha a végső bizonyosságig a források állapota miatt nem is juthat el, nincsen egyetlen olyan állítása sem, amely nem lenne átgondolt, nem tárna fel új összefüggéseket. Bár részletes bírálatra itt nincs mód, néhány kritikai megjegyzést mégis megkockáztatunk. A kereszténység két irányzatának következetes megkülönböztetése és két különböző társadalmi bázishoz kötése minden bizonnyal érdekes feltételezés, de még további logikai-történeti bizonyításra szorul. A két különböző tendoncia különböző társadalmi