Századok – 1975

Történeti irodalom - Taylor; A. J. P.: The Second World War (Ism. Ránki György) 1130/V–VI

TÖRTÉNETI IBODJLLOM 1131 Taylor ebben a munkában legjobb történetírói erényeit sűrűsíti: a kiváló stílus és elbeszélőkészséget, a mély meglátást és elemzést, az éles megfigyelést, az események összefogását és plasztikus ábrázolását, a lényegre törést és egyidejűleg — ha kell — az egyes kisebb epizódok kidolgozását. Igen jól sikerült munka tehát Taylor újabb könyve. Jóllehet a háború történetének feldolgozásában nem támaszkodik újabb anyagokra, nem tár fel ismeretlen forrásokat, nem dolgoz ki ismeretlen részleteket, mégis a könyvnek megvan a maga eredetisége, és nem hasonlít semmiféle kompiláeióhoz, vagy deduktív összegezéshez. Taylor könyvének eredetisége gondolataiban rejlik. Ezért képes nem egyszer jólismert tényeket is új módon ábrázolni, ezért alkot önálló ítéletet, és fordul szembe vagy utasít el a háború egyes problémáiról kialakított szinte közhelyszerű tételeket és ezért tudja az eseményeket — még azok számára is, akik a könyv szinte minden tényét és adatát jól ismerik — végig érdekfeszítően előadni. Természetesen az új gondolatok között akad régi is, olyan, amely Taylor korábbi könyvében, melyet a második világháború eredetének szentelt — már napvilágot látott és nemegyszer éles vitákat is kiváltott a szakemberek körében. Igaz a háború előzményeit itt röviden — bár mesterien — közli. Néhány oldalon sűríti össze a két háború közötti időszak legfontosabb ellentmondásait, összehasonlítja az első és második világháború közti legfontosabb politikai, katonai és társadalmi különbségeket. A régi tézis — Hitler nem akart világháborút, nem volt felkészülve a háborúra Németország, azonban nemcsak itt bukkan elő, hanem természetesen a későbbiekben is, mikor már a háború első szakaszát részletesen tárgyalja. Taylornak ez nézetünk szerint is téves koncepciója, a későbbiekben olyan fényt vet az eseményekre, mintha & világháború tényleges kiváltója a Lengyelországnak 1939 tavaszán nyújtott angol garancia lett volna. Persze Taylornak nem ez a mondanivalója. A könyv az angol megbékítési politika hibáit és ellentmondásait emeli ki, jól utalva arra a három ellentétre — győztesek—legyőzöttek, fasizmus — demokrácia, kapitalizmus — szocializmus —, mely a világpolitikát dominálta és mely ellentétekben a konzervatív angol politikusok nehezen tudtak egyértelmű külpolitikai plattformot kialakítani. Éppen ilyen megközelítésben elemzi Taylor a Szovjetunió 1939-es helyzetét is, figyelembevéve nemcsak Münchent, de a Szovjetuniót fenyegető japán veszélyt is, melyet Taylor szerint éppen az 1939 nyári fegyveres győzelem enyhített. Hitler gyorsabban építette ki európai birodalmát mint Napóleon — állapítja meg a könyv, hogy mesterien elemezze a hódítás ellentmondásait, és rámutasson néhány olyan szempontra, melyet a történetírás eddig nem hangsúlyozott. (így Taylor szerint a német hadigazdaság szempontjából egyenesen kedvező volt Svájc és Svédország semlegessége.) A régi vitát az angol-amerikai bombázások eredményességéről és helyességéről Taylor új szemponttal egészíti ki. Nemcsak azt hangsúlyozza, hogy sem a német „harci morált" nem tudták vele megtörni, sem a német haditermelést csökkenteni — bár itt némileg egyoldalú az ábrázolás, — de a másik oldalról közelíti meg a kérdést, midőn felveti vajon a bombázók előállítására fordított munkaerő, nyersanyag stb. nem lett volna más területen jobban hasznosítható a brit háborús erőfeszítésben. Taylor szerint az a német tábornokok legendája, hogy a Szovjetunió elleni háború időpontját a balkáni háború miatt kellett elhalasztani és a késés végzetes volt. Érvei meggyőzőek, midőn utal arra, hogy ténylegesen csak a hadosztályok 10%-át kellett ideiglenesen elvonni, sokkal inkább ártól volt szó, hogy nem fejeződött be a tényleges előkészület május 16-re. Aligha lehet viszont elfogadni az Atlanti Chartáról alkotott véleményét, („néhány kenetteljes általánosítás, mely senkit sem befolyásol és később alig említették" — „a string of pious generalities that inspired nobody and was hardly mentioned again"), hiszen ezeknek a liberális „általánosságoknak" a fasiszta ideológia és könyörtelen hatalmi politika elleni harcban igen is volt jelentőségük. Ellenvéleményt jelent be Taylor a sztálingrádi csata jelentőségét illetően, mivel ő Kurszkot tartja a háború döntő fordulópontjának. Érvei távolról sem meggyőzőek, mindenesetre azonban nála Sztalingád jelentőségének lebecsülése semmiféle szovjetellenes előítéletből nem fakad, inkább abból a törekvésből, hogy minden kérdésről egyéni véleményt szeret formálni. A második világháborúról szóló munkák többsége súlyos katonai hibának tartja, hogy az 1942 novemberi észak-afrikai partraszállás Tuniszra nem terjedt ki, és ez lehetővé tette, hogy német és olasz csapatokat dobjanak át ide. Taylor szerint ez álcázott áldás (blessing in disguise) volt, mivel 260 000 német—olasz katona vált <gy a szövetségesek foglyává. Ez tény, viszont a harcok 1943 májusig elhúzódtak, s Taylor szerint ez is hozzájárult az európai partraszállás újabb esztendővel való halasztásához. Egyetértünk viszont Taylorral abban, hogy visszatartja a feltétel nélküli megadás elvét kritizáló széleskörű történetírói felfogást, hangsúlyozva, hogy a 24 Századok 197S/5-6.