Századok – 1975

Történeti irodalom - A boldogság felé (Ism. Hársfalvi Péter) 1125/V–VI

1126 TÖRTÉNETI IRODALOM zad kustanovicai kultúrájában mutatják ki. De e korban a helyi műveltség meghatározói még a kelták voltak, ők teremtették meg e térségben „Európa második vasműves központját". A kelta civilizáció lehanyatlása után a helyi lakosság viszonylag önálló kultúrát kezdett teremteni. Ezen időszak karp népessége már a fehér horvátok elődeinek tekinthető, tehát szláv. A kárpátontuli szlávok folyamatos történeti kultúrája a hetedik századtól kezdődően mutatható ki. Ettől kezdve kialakul az ekés földművelő kultúra, fejlett iparral és kereskedelemmel. A kilencedik század végére a korai feudális viszonyok megjelenésével is számolhatunk. Ugyanakkor alakult ki a keleti szláv törzsek egységes óorosz állama, a fehér horvátok fejedelemsége, amelynek központja Ungvár volt. Ez a fejedelemség hosszabb ideig a bolgár állam hűbérbirtoka is volt, lehetett. A tizedik században Kárpátontúl már szoros kapcsolatban volt a kijevi fejedelemséggel, a többi keleti szláv törzsekkel egyesülve az egységes óorosz népbe tagolódott, „és közös néprajzi elnevezésként felvették a Rusz nevet". Ekkor kezdett terjedni a nép között a kereszténység is. A magyar honfoglalás egyúttal azt is jelentette, hogy Kárpátontúl szláv népe elszakadva Kijevtől, most az új magyar politikai hatalom alá tartozott s ettől az időtől kezdve lényegében folyamatosan ennek az új államnak ós a magyar társadalomnak a fejlődési iránya szabta meg a terület sorsát is. Igaz, hogy a magyar állam határai csak a XII. század nyolcvanas éveiben tolódtak ki a Kárpátok vonulatáig, korábban csak a Tisza, Szamos és Kraszna völgyét tartották megszállva a magyarok. A XIII. század végén még nagyon rövid időre visszafoglalja a területet a magyar államtól a halicsi fejedelem, de azután véglegesen és folyamatosan megszilárdul itt a magyar feudális állam hatalma és befolyása. Ez azt is jelenti, hogy ettől az id^ftől kezdve a terület túlnyomórészt szláv lakossága kettős elnyomás alatt ól : magyar mágnások és helyi hűbérurak osztálykizsákmányolása mellett sokat szenvedtek az etnikai-nemzetiségi elnyomástól is. Ennek az utóbbinak jele az is, hogy az őshonos kárpát-ukrán népességet ebben az időben szorították vissza a hegyek közé és magyar származású jobbágyokat telepítettek síkvidéki földjükre. Ezen a ponton a hazai tudományos irodalom más véleményt vall, a szláv elem korábbi nagytömegű jelenlétéről, főként visszaszorítási tendenciájáról nem tud, hanem a XII—XIII. századtól kezdődő folyamatos, a hegyvidékekről való leszivárgásáról szól. A középkori történeti fejlődést a továbbiakban nagyon röviden taglalja a kiadvány. Nem véletlenül emeli ki a XVII. századi „elkatolizálás" fontosságát, amikor a görög-keleti vallású kárpátontúli ukránokat — mondhatnánk az egész ottani népességet — erős politikai nyomással a katolikus egyház igazgatása alá kényszerítették viszsza, s ezzel a szláv kultúrával való érintkezés fontos lehetőségét vágták el, gyengítették. A továbbiakban a terület népének antifeudális harcairól olvashatunk, ezek között tartja számon a kötet az 1703 — 1711. évi parasztmegmozdulásokat is. E korszak politikai és társadalmi mozgalmait mi a Rákóczi-szabadságharc néven ismerjük. Sajnálatos, hogy a kötetben ezzel kapcsolatban sok pontatlanság és tévedés található, amit aligha enyhít annak megállapítása, hogy e harc során „megszilárdult azoknak az ukrán, magyar, szlovák és román dolgozóknak a harci szövetsége, akik igyekeztek felszabadulni a súlyos társadalmi és nemzetiségi elnyomás alól". Nem sokkal szerencsésebb a helyzet a feudalizmus korszakát lezáró 1848/49. évi forradalom és szabadságharc tárgyalásánál sem. Noha itt is hangsúlyozza a fejezet szerzője, hogy a magyar polgári forradalom lángja bevilágította Közép-Európát, félelmet keltve sok állam uralkodójában, a polgári vívmányoknak, így a jobbágyfelszabadításnak a jelentőségét következetlenül ismeri el. A kapitalizmus korának történetét taglaló fejezetek ismertetik a terület mezőgazdaságának, iparának, majd munkásmozgalmának fejlődését-alakulását. Külön fejezetet kap a Nagy Októberi Forradalom hatásának, majd az 1918/19. évi magyarországi forradalmak ismertetése. Ez utóbbi fejezetek szerzője megfelelő terjedelemben elemzi az eseményeket és kiemeli a Magyar Tanácsköztársaság lenini elveken alapuló nemzetiségi politikáját is, ami lehetővé tette, hogy a kárpát-ukránok és más nemzetiségiek is megtalálják helyüket az új, szocialista munkáshatalomban. A hatodik fejezetben Kárpátontúl történetének a két világháború közé eső időszakát tárgyalja a könyv. Úgy véljük, e fejezet egyik gyengéje az, hogy a burzsoá csehszlovák állam jellege és politikája meglehetősen egybemosódik a korábbi magyar államhataloméval és politikai rendszerével, sőt, alig lehet azt megkülönböztetni a csehszlovák rezsimre következő évektől, amikor a Horthy-fasiszta magyar állam vette kezébe a hatalmat 1939 — 44 között. Nem véletlenül szentel nagy teret a kötet a háború alatti munkásmozgalomnak és a kibontakozó partizánharcoknak. Mintha megérezte volna a terület népe, hogy kö-