Századok – 1974

Elméleti és módszertani kérdések - Stier Miklós: Legújabbkori helytörténetírásunk elvi-módszertani kérdéseihez 941/IV

HELYTÖRTÉNETÍRÁSUNK ELVI-MÓDSZERTANI KÉRDÉSEIHEZ 949 ben, meghatározottságában, egyediségében alaposan ismerjük — tehát a helyi tényezők összhatásában —, azt jelenti, hogy a történeti megismerés során feltáruló ténycsoportokat a kor valós fő kérdéseihez tudjuk viszonyítani; megfogalmazhatnánk úgy is: világosan csak akkor látjuk az adott ténycsoportok egyediségét vagy ismétlődését, még inkább törvényszerűségét, ha az érvényesülés hatókörével, a létezés minden apró körülményével tisztában vagyunk."1

9 Rövid historiográfiai áttekintésünkben két — egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó — kérdéskört vizsgáltunk eddig. Az egyik a helytörténeti kutatások tárgyát vetette fel, tehát azt, milyen téma feldolgozásának van igazán létjogosultsága; ha úgy tetszik: melyik az ideális műfaj. A község- ill. várostörténet-e, vagy az ennél nagyobb egységek (járás, megye, táj) története ? A másik pedig a legszélesebb értelemben véve a helytörténet módszerét boncolgatta. Áttekintettük a történettudományban az e kérdésekre eddig adott válaszokat. Ugy tűnik, igen tarka az összkép. Vannak, akik a falu-, ill. várostörténet egyedül üdvözítő megoldás mivoltára esküsznek, s csak később megvalósítandó feladatnak tartják a nagyobb egységek történetének, majd az országos történeti szintézisnek megírását, s vannak, akik a helytörténet e hagyományos kérdés-feltevéseit elvetve, nem ragaszkodnak az adott terület története mindenoldalú feldolgozása szükségszerűnek való beállításához, hanem — s ez módszer kérdése is — lényegében az egyes történeti jelenségek teljes feltárását szorgalmazzák a lehető teljes forrásanyag alapján, a lehető teljes részletességgel. (Váczy Péter problémafeldolgozónak, Glatz Ferenc pedig „helytörténeti szempontúnak" nevezi az ilyen megközelítést.) A következőkben azt szeretnénk vázolni, hogy a helytörténet tárgyának és módszerének mely felfogása az, amely véleményünk szerint a legtöbbet adhatja mai marxista történettudományunk további fejlődésének, azaz, hogy végül is milyen úton-módon járulhat hozzá a helytörténetírás a történettudomány egészének további érdemi gyarapodásához. Megítélésünk szerint a történettudomány optimális fejlődése nem feltétlenül úgy biztosítható, ha pl. — ad abszurdum — Magyarország közel minden helységéről monográfia születik. Bármilyen szép is a lokálpatriotizmus — tehát végül is a társadalmi igény, a megrendelés — kielégítése, ez a kívánalom nehezen teljesíthető, árt az egyes művek tudományosságának, s árt végsőfokon magának a történeti szaktudománynak is. Áttekinthetetlenné, követhetetlenné válhat az óriási könyvészeti anyag, s az igazán értékes is elveszhet az értéktelen között. E praktikus okok egyrészt — amelyeket részletezni az adott keretek között nem áll módunkban — sa következőkben vázolt meggondolás, másrészt az a két faktor, amelyek motiválhatják az adott kérdésben vallott felfogásunkat. Nézzük tehát a második tényezőt ! A történetírás sok évszázados története azt mutatja, hogy viszonylag kései jelenség a helytörténet-kutatás és -írás elválása az ún. országos, vagy talán helyesebb kifejezéssel élve az általános, ill. köztörténettől. Genezise, művelésének kezdetei mind a nyugat-európai államokban, mind Magyarországon a feudalizmus bomlásának időszakára, a polgári átalakulást hordozó szellemiség kibontakozásának idejére tehetők.20

A korábbi idők történetírásában tehát nem beszélhetünk ilyen jellegű specializálódásról, a históriaírás egységes volt. Pedig e korábbi idők históriaírása — tárgyát tekintve — szintén csak relatíve nevezhető országos vagy központi történetnek, s mégsem jut eszünkbe a helytörténet—országos történet szétválasztás. S a messze utókor történésze nemcsak az ilyen jellegű históriai elbeszélést, feljegyzést — többnyire krónikát — nem tekinti helytörténetnek, hanem ha a régmúlt, szinte ködbe vesző idők emlékének oly töredékesen, esetlegesen, itt-ott írásos megörökítést nyert és fennmaradt forrására bukkan — vonatkozzék az ország bármely területének valamely egyedi jelenségére is —, e kincset ugyancsak nem helytörténeti forrásnak értékeli, hanem szépen, módszeresen, szaktudományos eljárással az általános történeti összképbe ágyazza be. Mi indokolja hát akkor mégis egy idő után az országos történet — hely történet differenciálódását ? Nyilvánvaló, egyrészt az a tény, hogy az írásbeliség uralkodóvá válásával párhuzamosan megnövekedett forrásmennyiséggel állunk szemben. Nem lehet véletlen például az, hogy Franciaországban, Németországban oly fejlett a territoriális történetírás. Mályusz Elemér írja: ezekben az országokban a középkori forrásanyag menynyisége olyan nagy, hogy egy kutató legfeljebb egy-egy territórium levéltárakban őrzött " Glatz Ferenc: Gondolatok a munkásmozgalomtörténet és a helytörténet kérdéséről. Párttörténeti Közlemények, 1971. 2. sz. 118 — 122. Uő.: Helytörténeti tanulmányok és krónikák a felszabadult Magyarország történetéből. Bp. 1971. 306. 20

Vö.: L. M. Munby: Az angol helytörténet és amatőr művelői. Századok, 1966. 1207 — 1217, valamint Szántó Imre: i. m. 18.