Századok – 1974

Folyóiratszemle - Kemnitz Thomas Milton: A karikatúra mint történeti forrás 769/III

FOLYÓIRATSZEMLE 769 Nagyon érdekes, hogy az éleződő angol—német viszony hatására hogyan értékelték át Berlinben az angol történelmet. Az eredetileg angolbarát Schäfer felháborodottan kezdte kritizálni a XVII—XVIII. századi angol és holland tengeri és gyarmati módszereket. Schmoller ezt a hangnemet nem vette át, tanulni kívánt Britanniától, de esak kritikával. Lenz és Delbrück képzeletét a „hatalmi egyensúly" ragadta meg (számukra a flotta egyébként is csak a nagyhatalmi státus szükségszerű velejárója). Lenz ezért megrója Angliát, amiért 1816 után önző céljaitól vezérelve „elárulta" a bécsi kongresszus rendszerét. Delbrück nézetei egyébként elég sűrűn változtak, némileg összhangban a kormány, különösen pedig a Delbrück-kel igen jó kapcsolatban álló Bethman-Hollweg álláspontjával. A kancellárral együtt fordult szembe az általános tengerészeti lelkesedéssel, amelynek során a többi történész a Birodalmi Tengerószti Hivatal szócsövévé vált. Viszont valamennyi tárgyalt professzor egységes volt a fegyverkezés támogatásában. A belpolitika terén már nagyobb eltérések mutatkoztak felfogásukban. Itt a legfontosabb kétségkívül a társadalmi kérdés volt. Schmoller Marx tanításainak megelőzése érdekében az állami bürokrácia beavatkozásával akarta elégedettebbé tenni a munkásokat, némileg akár a tőkések rovására is. Schäfer a szocializmusban csak irigységet, elvételi vágyat látott, a szegény, de becsületes németek számára pedig a gyarmatokon vélte megtalálni a megoldást. A legkomolyabban Schmollert foglalkoztatták a társadalmi,problémák, ideáljai I. Frigyes Vilmos, II. Frigyes, valamint Stein és Hardenberg voltak. így Bismarck szociális törvényhozását melegen támogatta, de nem tetszett neki a pénzarisztokrácia és a monarchia szövetsége, e helyett a porosz bürokrácia és a munkások, parasztok, kézművesek szövetségét szerette volna megvalósulva látni. Nem szerette a politikai pártokat, legkevésbé a szociáldemokratákat, bár nem volt híve semmiféle elnyomásnak. Nem vetette el a kapitalizmust, csak állami felügyelet alá kívánta helyezni. Delbrück még kevésbé volt kapitalizmusellenes, csak a rendszer „érdességeit" kívánta lefaragni. Lebecsülte az SPD lehetőségeit, de velük is hajlandó volt együttműködni a szélső konzervatívokkal és a katolikus centrummal szemben. Mint a Kulturkampf örökösei, a berlini történészek a katolikusokkal szemben már azoknak Róma iránti lojalitása miatt is gyanakvóak voltak. A mérsékelt antiszemitizmus sem hiányzott náluk. A nem-német nemzetiségekkel szemben Schäfer türelmetlen volt, Delbrück viszont megértő, amiért sok konfliktusba is keveredett. A másik kettőt e kérdés kevésbé foglalkoztatta. Az egyház és az iskola kérdéseiben valamennyien elkötelezett protestánsként viselkedtek, Lenz például nem is tudta elképzelni, hogy egy hívő katolikus „tudományos" történeti kutatást végezhet. A porosz választójog reformjával kapcsolatban mind a négyen ellenezték a „demokráciát" ós az általános választójogot. Delbrück és Schmoller a műveltek (és nem a vagyonosok) számára kedvezőbb választójog mellett voltak. Mi volt a kapcsolat politikai nézeteik és tevékenységük között ? Schmollernél a kettő egységben volt, történeti munkáival hatni akart a jelenre. Lenz modern történetírói eszközökkel konzervatív hősöket teremtett, akik minden támadás fölött álltak. Delbrück élesen elválasztotta akadémikus és politikai tevékenységét, részben mert bizonyítania kellett, hogy kinevezése nem politikai érdemei jutalma. Schäfer munkái a középkori Németország tengeri sikereiről egyre inkább aktuális mondanivalót fejeztek ki. Közvetlen politikai akcióra valamennyien nehezen vállalkoztak, de befolyásolásra annál inkább. Találóan foglalja össze szerepüket a szerző: „Lenz Bismarck és Luther dicsőítésével, Schmoller a bürokratikus uralom ós a paternalisztikus monarchia felmagasztalásával, Schäfer a középkori német gyarmatosítás és kereskedelem tendenciózus eltorzításával, de még Delbrück is, aki azt állította, hogy a történelem gerincét nem az apró belpolitikai ügyek és a nép élete, hanem a háború ós a külpolitika alkotja, — mindez erősítette a művelt német közönség néhány igen baljós és veszedelmes téveszméjét." (Journal of Contemporary History, 8. köt. 3. [1973. júl.] szám, 3 — 33.1.) J. O. Thomas Milton Kemnitz: A karikatúra mint történeti forrás A „cartoon" fogalma az angolban szélesebb, mint a magyar karikatúráé, a nem képzőművészeti jellegű rajzos ábrázolásokat értik alatta. Ezeket az aktuális eseményeket kommentáló, általában szatirikus jellegű rajzokat gyakran használják fel a történészek munkáik illusztrálására, miközben figyelmen kívül hagyják fő értéküket, nevezetesen hogy igen sokat elárulnak koruk társadalmának érzéseiről, véleményeiről. A tulajdonkóppe-