Századok – 1974
Tanulmányok - Kerekes Lajos: Ausztria gazdasági és társadalmi helyzete a kettős Monarchia felbomlása után 67/I
AUSZTRIA A MONARCHIA FELBOMLÁSA UTÁN 69 teket kaptak, amelyek a korábbi nemzeti jövedelemnek mindössze 25%-át termelték.1 Ez az aránytalanság elkerülhetetlen és kiegyenlíthetetlen következménye volt annak az objektív körülménynek, hogy a nemzeti jövedelem túlnyomó többségét termelő iparvidékek nagyobb része a cseh és német nemzetiségű területeken fejlődött ki. A gazdasági felosztást jelző általános százalékarányok tehát Ausztria számára inkább kedvező, mint kedvezőtlen képet mutatnak. Rögtön meggyőződhetünk azonban a gazdasági felosztásból eredő súlyos problémákról, ha részleteiben vizsgáljuk az örökség összetételét. Kezdjük az iparral: a volt Monarchia teljes ipari kapacitásából az osztrák köztársaság örökölte a gépkocsigyártás 90%-át, a mozdonygyártás 83%-át, a papíripar 74%-át, a vagongyártás 22%át, a mezőgazdasági géptermelés 34 %-át, a nyersvas- és acéltermelés 35 %-át, kaucsuktermelés 75 %-át, a bőripar 40 %-át, valamint a luxusipar igen jelentős hányadát.2 Az Ausztriának megmaradt magnezitbányák termelése olyan jelentős volt, hogy e tekintetben az osztrák köztársaság a világ élvonalához tartozott, de ezenkívül — az ország szükségletét meghaladó mennyiségben rendelkezett rézzel és cinkkel is. Ha számításba vesszük, hogy ezek a rendkívül jelentős iparágak nemcsak hogy sértetlenül kerültek ki a háborúból, de több ágazatukban a háborús igények kielégítése ugrásszerű fejlődést eredményezett (pl. az autóipar termelése ötszörösére nőtt, igen jelentős új acél- és fémipari vállalatok, valamint vegyitermékeket előállító gyárak alakultak), úgy kézenfekvő az osztrák köztársaság ipari örökség-részének jelentősége. Az itt felsorolt iparágak azonban kötve vannak az alapvető energiahordozók (a szén és kőolaj) nagy mennyiségéhez, az ország határain messze túlterjedő értékesítési piacokhoz, valamint a folyamatos üzemeltetéshez és a műszaki fejlesztéshez szükséges pénzügyi feltételekhez. Az új osztrák köztársaság gazdaságának súlyos strukturális problémái éppen abból eredtek, hogy ez a három feltétel hiányzott, vagy legalábbis az összeomlást követő években kilátástalannak tűnt e feltételek önerőből történő biztosítása. Mindenekelőtt hiányzott a szén. A Monarchia idején a stájer kohóipar és gépgyártás, Alsó-Ausztria ipara, Bécs feldolgozó ipara, sőt Vorarlberg textilipara is a sziléziai és Szudéta-vidéki szénbányák termelésére épült. Most egyszerre államhatárok és vámsorompók léptek az osztrák ipar és a létét jelentő szénlelőhelyek közé. A helyzet súlyosságának jellemzésére megemlítjük, hogy 1919- 1920-ban az osztrák köztársaság évi feketeszénszükséglete — a legszerényebb számítások szerint is - 12,5 millió tonnát tett ki, de saját termelése ennek a mennyiségnek csak töredékét tudta fedezni.3 (Kőszénlelőhelyei egyáltalán nem voltak, a kb. évi 2,5 millió tonna kitermelt barnaszén mindössze 1 millió tonna kőszén-energiát tudott pótolni.) így tehát az örökségbe kapott viszonylag fejlett ipar üzemeltetéséhez szükséges szénnek kevesebb, mint egytized részével rendelkezett. A békeszerződést gazdasági szempontból bíráló nézeteket az antantbarát kortársak általában Svájcra hivatkozva igyekeztek megcáfolni, mondván, hogy „Svájc még Ausztriánál is kevesebb szénnel és más energiahordozó nyersanyaggal rendelkezik, ennek ellenére vízienergiaforrásainak korszerű kihasználásával világméretekben is jelentős finommechanikai ipart tudott 1 Gustav Ottruba: Österreichs Wirtschaft im. 20. Jahrhundert, Wien, 1968. 7. 2 Gerhard Slavik: Der Außenhandel und die Handelspolitik Österreichs 1918 bis 1926. Klagenfurt. 1928. 9. 3 Gustav Stolper: Deutsch-Österreich als Sozial- und Wirtschaftsproblem. Wien 1921. 81—89.