Századok – 1974

Folyóiratszemle - Novoszelcev A. P.: Timur történelmi értékeléséről 527/II

528 FOLYÓIRATSZEMLE Timur felemelkedését, mert ez a széles térség akkor sem gazdasági-társadalmi, sem etnikai, sem kulturális szempontból nem rendelkezett olyan közös vonásokkal, amelyek egy nagy állam kialakulásának feltételei lehettek volna. Egy ezekhez képest szűkebb terület, az ún. Maverannahr (Folyóntúl, az Amu-Darja jobbparti területének még az arab hódítások korából származó elnevezése), e nagy történelmi múltra visszatekintő történeti-földrajzi táj viszonyait kell megvizsgálni, amelyet az etnikai tarkaság ellenére a XIV. században is a gazdasági és kulturális élet sok közös vonása jellemzett. Etnikailag a XIV—XV. századra az iráni nyelvű őslakosság (tádzsik) eltörökösödése volt a jellemző. A korabeli források az őslakosok és a betelepedett török elem mellett beszélnek az ún. csagatájokról (Dzsingisz kán halála után a terület Csagataj káné lett), akiknek négy törzsét különböztették meg, s maga Timur a bariasz törzsből származott. A XIV. század derekára ezek a mongol-tatárok etnikai különállóságuk ellenére a gazdaságilag fejlettebb török és eltörökösödő helyi lakossághoz idomultak. Politikailag a mongol-tatár birodalom és részeinek hanyatlása, bomlása a Timur felemelkedését megelőző történeti körülmény. Csagataj kán birodalma ekkorra bomlott két részre. A fejletlenebb, esak nomadizáló terület Mogulisztán, a fejlettebb Maverannahr. A két terület között, de Maverannahr területén is, állandósultak a belviszályok (pl. a nomád és letelepedett elemek meg-megújuló összeütközései), s Timur a harcias burlasz törzs élén ebben a káoszban teremt rendet, emelkedik fel, de ezt nem annyira harciasságának, mint lavírozó képességének (mogulok és irániak, földművelők és nomádok között) köszönhette. Miután Maverannahr felett megerősítette befolyását, azt Horezmre is igyekezett kiterjeszteni, ami csak súlyos pusztító hadjáratok árán sikerült, amelyek után Horezm többé nem érhette el régi fejlettségét. A befolyása alá vont területen , Dzsingisz kán birodalmának mintájára erős katonai közigazgatást épített ki, megszüntette a belvillongásokat és a harcias nomád elemekből (bár a letelepült lakosság soraiból is) erős hadsereget szervezett, amelynek ólén megkezdte nagykiterjedésű, sokirányú hódításait. Elsősorban a nomád törzsi arisztokráciára támaszkodott, de elfogadta és honorálta a letelepültek és a meghódítottak előkelőinek szolgálatait is. A belső béke, a hódító háborúk „gyümölcse" (rabszolgák, szakemberek, kincsek, állatok) Maverannahr felvirágzását eredményezte (Szamarkand pl. ekkor nyerte el csodás történeti patináját), de a szerző szerint mindez megalapozatlan volt; nem a belső fejlődés következménye, és a mérleg másik serpenyőjében látni kell az elpusztított kisázsiai, iráni, kaukázusi, indiai és orosz városokat, területeket, a kegyetlenül legyilkolt és elhurcolt százezreket. A Timurról alkotott kép arányait ilymódon helyrebillentve, Novoszelcev hangsúlyozza, hogy a történeti felelősség nem a közép-ázsiai népeket, hanem a reakciós hatalmát ilyen áron megszilárdító uralkodó osztályaikat terheli, s ez utóbbi tényt is fontosnak tartja Timur érté- \ kelése szempontjából. Timur egyetemes történeti értékelését az Arany Hordához való viszonyának vizs- ' gálatával kezdi a szerző. Nem abszolutizálja szembenállásukat, hanem azt emeli ki, hogy | Timur az 1380-as évek végéig jószomszédi viszonyt akart Tohtamisszal, segítette őt az Arany Horda megszilárdításában (amire Mamaj 1363-as és 1380-as veresége után volt különösen szükség), s ezzel meglassította bomlását, hanyatlását, csökkentve Kulikovo következményeit, konzerválva az orosz nép számára a tatár igát. A jó szomszédi viszonyt, az Arany Horda orosz területek felé orientálását azért szorgalmazta, hogy fő terjeszkedési 1 irányaiban nyugodtan tevékenykedhessen. Összeütközésük akkor vált elkerülhetetlenné, amikor Tohtamis kaukázusi területeket pusztított el, majd 1387-ben Buharáig nyomult előre. Ezt követően 1395-ig, az Arany Horda elpusztításáig több hadjáratot indítottak egymás ellen, amelyek során orosz városok, földek pusztultak. A szerző szerint 1395-ben Timur csak meggyengítette az Arany Hordát, mintegy ellensúlyozva a megszilárdításához nyújtott erőfeszítéseit. Nem tudta megállítani annak hanyatlását, és bár az Arany Horda még csaknem egy évszázadig veszélyt jelentett az orosz földekre, végül is az orosz állam saját erejéből rázta le a tatár igát. Timurt, mint Európa megmentőjét sem fogadja el Novoszelcev. Azzal érvel, hogy Ankara után 1413-ban, majd 1422-ben újabb Bizánc- és ! Balkán-ellenes hadjáratot indítottak az oszmán törökök, azaz nem is annyira az 1402-es vereség, mint inkább belvillongások, parasztfelkelések kötötték le erejüket. Hogy Észak-Afrika török hódoltsággá válását gátolta volna Timur, azt képtelenségnek tartja a szerző. Arab és más forrásokra hivatkozva azt mutatja ki, hogy az ankarai csata előtt nem az oszmán törökök, hanem maga Timur veszélyeztette az addig erős Egyiptom területeit. 1402 után pedig Egyiptom uralkodója önként behódolt. Végezetül Timurt második Dzsingisz kánnak nevezi és a társadalmi fejlődést, a haladást gátló jelenségnek értékeli. ( Voproszi Isztorii 1973. 2. szám. 3—20. I.) M. |