Századok – 1974

Történeti irodalom - Balogh István: A cívisek világa (Ism. Dóka Klára) 517/II

TÖRTÉNETI IRODALOM 617 nagyurak"-jával végződik, mintegy jelezve, hogy jutottunk a feudális mozdulatlanság világából a ftudális társadalomhoz intézett nyílt, forradalmi kihívásig. A 2. fejezet Petőfi portréjával nyit s a 48-as törvénykönyvvel zár stb. A záró fejezet utolsó lapján két kép: Tiszáék temetik a forradalom „eltemetőjét", Görgeyt, illetve Károlyiék az utolsó 48-as honvéd jelenlétében kikiáltják a köztársaságot. — Tudományos szempontból van ebben a módszerben bizonyos vitatható egyszerűsítés, abszolutizálás. Érzelmi azonosításra késztető szuggesztivitását azonban lehetetlen nem becsülni.) Ezt a kötetet —bármilyen szép kiállítású is — nem szabad egyszerűen képeskönyvnek tekinteni. Nem szabad pusztán végiglapozni ! El kell mélyedni benne, s akkor nagy élmény, s negyvennyolcról vallott nézeteink nagy próbája lesz. A magunk részéről ezért nem is állítanánk, hogy negyvennyolc ,,a kortársak szemével".Az igaz, hogy a kortársak rajzos és szöveges dokumentumainak fölidézésével éljük át újra a forradalom és szabadságharc drámai napjait, de a rendező „távlat", a szemlélet, mely az elszigetelt jeleneteket, képeket egyetlen egésszé, „negyvennyolccá" rakja össze, az a szerzőké, illetve egy illúzióit és túlzó egyoldalúságait elvető, de forradalmi hitét őszintén őrző nemzedéké. UNGER MÁTYÁS BALOGH ISTVÁN: A CÍVISEK VILÁGA (Budapest, Gondolat Kiadó, 1973. 306 1.) Kevés város rendelkezett évszázadokon keresztül olyan sajátos és messzire ható kultúrával, mint Debrecen. A város gazdasági, politikai, jogi helyzete alapján központ volt a környező falvak és a Hortobágy számára. Különleges helyet foglalt el a magyar városok között is. 1693-ban szabad királyi város lett, de lakói sohasem váltak a földműveléstől elszakadt, újkori polgárokká; ugyanakkor nem hasonlítottak a jobbágyok utódaira sem. A debreceni cívis földművelő foglalkozást űzött ugyan, de az egykori kiváltság örökösének, polgárnak érezte magát. Sajátos paraszt-polgári kultúrát alakított ki, amely hosszú ideig vonzotta és magába olvasztotta a betelepülőket, és nemzeti kultúránkra is hatással volt. Debrecenről ós környékéről újabban igen sok feldolgozás készült: pl. a Hajdúság néprajzi viszonyairól, a Debrecen környékén folyó tanyás gazdálkodásról, a város műemlékeiről, közigazgatási szervezetéről, az országos politikában játszott szerepéről stb. Balogh István könyve a város néprajza. A szerző arra a kérdésre keres választ, hogyan alakult ki a cívis társadalom karakterjellege, hogyan őrizte meg sajátosságait paszszív ellenállással, a régihez való ragaszkodással a XIX. század második felében is, amikor a kapitalista fejlődés következtében az idő már eljárt felette. A mű két részre tagolódik: az első, nagyobb fejezet a cívis társadalom kialakulását, a második hagyományainak továbbélését vizsgálja. A szerző a történeti gyökerek kutatását a középkori Debrecen bemutatásával kezdi. Megállapítja, hogy a várost földrajzi adottságai a középkorban nem tették volna nagygyá. Sem hegyvidék — síkság találkozása, sem folyami átkelőhely, sem püspöki székhely nem volt ezen a területen. Azonban itt találkoztak a Balti-tengertől Havasalföldig haladó és a kelet-nyugati sószállító utak, amelyek a mai Debrecen helyén három faluból összeépült, a XIV. században már jelentős kereskedelmi települést hívtak életre. Fejlődósét a helyi ipar, kereskedelem kialakulása és a földesurak támogatásával megszerzett kiváltságlevelek segítették. 1405-ben csaknem a szabad királyi városokkal azonos jogokat kapott: lakói nem fizettek kilencedet, a tizedet pénzben rótták le, a bírót és a városi elöljárókat maguk választották. A szerző szerint a XV. században elért „kollektív szabadság" volt az egyik tényező, amelynek nyomán a város sajátos kulturális, politikai, gazdasági autonómiája kialakulhatott. A cívis életforma létrejöttének másik tényezője a városnak a török hódoltság — Erdély — királyi Magyarország között elfoglalt átmeneti helyzete. Az elpusztult falvak területével határa kibővült, az összes föld birtoklását és használatát a városi magisztrátus szabályozta. A határ közös, csak a háztelek és a szőlő volt a tulajdonosok kezén. A nagy területű legelőkön és kaszálókon szabad-foglalásos rendszer alakult ki, a szántókat három évenként újra osztották. A gyakori birtokcsere értelmetlenné tette a mezőgazdasági beruházást, a széles határ pedig az extenzív állattartást segítette elő. A város legszélesebb rétege képműiparos volt, első céheik már a XIV. században létrejöttek. Az ország hódolt-