Századok – 1974

Történeti irodalom - Rózsa György–Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével (Ism. Unger Mátyás) 515/II

TÖRTÉNETI IRODALOM 515 RÓZSA GYÖRGY-SPIRA GYÖRGY: NEGYVENNYOLC A KORTÁRSAK SZEMÉVEL (Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. 1973. 576 1.) Történeti irodalmunk a jelek szerint új színfolttal, új — bizonyos értelemben speciális felkészültséget és hozzáértést követelő — műfajjal gazdagodik: a tudományos igényű képes történeti művekével. A 60-as évek elejére eső kezdetek (pl. Cz. Wilhelmb G.: Magyarország történetének képeskönyve) után az utóbbi néhány évben több — a műfaji sajátosságokat egyre biztosabban alakító ós alkalmazó — mű látott napvilágot. (1969-ben pl. Kiss Sándor: Magyarország történetének képeskönyve 1849 — 1945, Ölvedi—Száva: A második világháború képei, 1971-ben Kosáry D. szerkesztésében, Magyarország története képekben, s 1972-ben Hahn —Szabó —Kulcsár szerkesztésében: Világtörténet I.) A történeti igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ilyen jellegű munkákkal a századfordulótól kezdve többször is kísérleteztek, de azok a díszes kiállítású albumok sem koncepciójukban, sem színvonalukban nem igen jutottak el a tudományos igény küszöbóig. Azt viszont, hogy ebben a — széles olvasóközönségtől egyre nagyobb érdeklődéssel kísért — műfajban ma milyen izgalmas műfaji lehetőségek, a történelmi látás és gondolkodás alakításának milyen fölbecsülhetetlen értékű eszközei vannak, éppen ez az általunk ismertetett kötet példázza a legmeggyőzőbben. Rózsa György és Spira György, a történelmi képanyagot kiválóan ismerő muzeológus és művészettörténész s a forradalom és szabadságharc kutatására ifjúkorától elkötelezett történettudós, nagyon határozott célt tűzött maga elé: „előrelépést tenni — ha mégoly csekélyet is — negyvennyolc hű képének feltárása terén" (6. 1.) Nagyon tudatos volt a szerzőpár a cél megvalósítását szolgáló történettudománynyi és művészettörténeti eszközök alkalmazásában is. A 877 képet és dukumentumot tartalmazó, tudományos apparátussal ellátott — műszaki, nyomdatechnikai kiállításában is példamutató — közel 600 oldalas alkotás a szerzők koncepcióját, következetesen megvalósított szerkesztési elveit egyértelműen tükrözi. A recenzensnek nem kell egyebet tennie, mint — nagy élvezettel — végig kísérni a szerzőket az anyagkiválasztás, anyagközlés és elrendezés útján. A képek és szöveges dokumentumok (nyomtatványok és iratok) leggazdagabb tárh ázául természetesen a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka kínálkozott, de a szerzők e rendkívüli fontosságú és gazdagságú forráson kívül a hazai és külföldi múzeumok és levéltárak anyagából is bőven merítettek. Így vált lehetővé, hogy a szerzők — különböző kiadványokból már jól ismert képek mellett — igen nagy számban közöljenek — hozzáférhető műveinkből — eddig alig ismert vagy akár teljesen elfelejtett képeket. S mivel ez a gondos kutató munka együtt járt az 1848-ra vonatkozó képanyag majdnem teljességre törekvő számbavételével, kritikai megrostálásával, a kötetben sokszorosított képek legfontosabb adatainak közlésével, elmondhatjuk, hogy a szerzők jelentős mértékben hozzájárultak a forradalom és szabadságharc képanyagának — természetesen még korántsem lezárt — tudományos feltárásához. Negyvennyolc vizuális fölidézéséhez a szerzők elsősorban a képanyagot használják, de képszerűen, fakszimileként több száz „szöveges" dokumentumot (nyomtatványt és iratot) is közöltek azzal a céllal, hogy a tematikailag és művészileg — eleve — egyenetlen képanyagot kiegészítsék, összekössék, s ily módon — ne magukban álló elszigetelt képeket mutassanak be, hanem — az eseményeket mozgóképszerűen elevenítsék föl. Véleményünk szerint ez maximális mértékben sikerült. Az általában jól olvasható szöveges dokumentumok szerves egységbe olvadnak a képekkel. Puszta látnivalóként nem sokat mondanának, látva és olvasva viszont a mondanivaló fontos hordozóivá lesznek. Nyilvánvaló ugyan, hogy ez a módszer nem minden esetben használható egyforma sikerrel — pl. ha az ábrázolt eseménysor kevésbé közismert, a képek közötti „hézagok" túl nagyok stb. — Rózsa és Spira következetesen megvalósított ötlete mégis jelentős módszertani-szerkesztési eredmény. Az elsődleges forrásanyag szerepét természetesen a képek töltik be, melyek műfajuk szerint „az arcképfestészet, a történelmi-, zömmel csatakép-festészet, a katonai genrekép, valamint a karikatúra között" oszlanak meg (510. 1.). A legteljesebbnek az arcképcsarnok tekinthető. Az események menetébe illesztve fölvonulnak előttünk negyvennyolcas történelmünk szereplői, a politikai élet és a hadsereg különböző szintű és rangú vezetői. Alig van olyan — történeti monográfiákban említett — államférfi, képviselő, kormánybiztos, felelős beosztású katona stb., aki 13*