Századok – 1974

Folyóiratszemle - Tartakovszkij A. G.: A bizonyítás néhány kérdése a forráskutatásban 1303/V-VI

1304 FOLYÓIRATSZEMLE A történetkutató ugyanis korábban lezárult, megtörtént folyamatokat, azok törvényszerűségeit vizsgálja, de nincs lehetősége a vizsgált objektum egészének közvetlen érzékelésére és a kísérletezésre sem. A történelmi forrásokkal kerülhet közvetlen kapcsolatba, ezek azonban a társadalmi lét korábbi állapotának csupán „szilánkjai", bár immanens részt jelentő „szilánkok". Vizsgálatuk során az általuk megtestesített múlt egy részével közvetlen kontaktusba kerülhet a történész, de helytelen, ha azonosítja a forrást a történelmi valósággal anélkül, hogy a keletkezési körülmények kagylóhéját felnyitná. Eljutottunk tehát a történelmi források problémájához, s ezen keresztül a forráskutatás feladataihoz. A. I. Danyilov, M. A. Varsavcsik, B. G. Litvak és mások tanulmányaira hivatkozik a cikk, amelyek a gazdag irodalommal rendelkező téma legújabb termései. Következtetéseikből kiemeli a történetkutatás szinte egyedi sajátját, amely nemcsak a természet-, de egyes társadalomtudományoktól (pl. szociológia) is megkülönbözteti. Kivételt csupán a közelmúlt kutatása és bizonyos társadalmi reliktumok analogikus felhasználása jelent. Általánosan viszont az a jellemző, hogy a történész számára a múltról szerezhető ismeret egyetlen empirikus alapja a forrás, mint a történeti információk speciikus hordozója. A források és kutatások fontosságát azért is hangsúlyozza Tartakovszkij, fmert a módszertani irodalomban gyakran megfogalmazódik az a nézet, hogy a tények források nélkül is rekonstruálhatók. A deduktív következtetések, analógiák, komparatív eljárások túlértékeléséből fakadnak ezek a nézetek, amelyek ellenében cikkünk leszögezi, hogy a történelmi tény források nélkül nem, legfeljebb hipotetikusan rekonstruálható, de a hipotézis igazolásához is forrásokra van szükség. A természettudományos kísérletekhez hasonlítja a szerző a forráselemzés folyamatát, amely a történelmi tény helyreállítását eredményezi. Utal N. Karejev és A. Sz. Lappo-Danyilevszkij munkásságára, akiket a szovjet forráskutatás atyjainak tekint. A forráskritika, a forráselemzés fontos mozzanata , a bizonyítás. Az empirikus bizonyítás két típusából indul ki a cikk. Az egyik a vizsgált objektum közvetlen bemutatása segítségével érvel, a másikat azok a tudományok alkalmazzák, amelyek a kutatás során a vizsgált objektumot nem prezentálhatják. Ez esetben a bizonyítás a rendelkezésre álló források megbízhatóságának igazolását jelenti, amit a szakirodalom genetikus bizonyítási eljárásnak nevez, s a forráskutatás során a történész tulajdonképpen ezt alkalmazza. A forráskutatásban a bizonyítás alapfeltétele a forrás „megbízhatósága". 1917 előtti orosz, napjaink lengyel és szovjet metodológusaira hivatkozva a megbízhatóság kategóriájának összetettségét emeli ki, s a továbbiakban komponensei közül elemez néhányat. Elsőként egy matematikai-statisztikai fogalom, a sokáig szinte figyelmen kívül hagyott „reprezentativitás" problémájára tér ki. Átvétele a történetkutatásban azért vezethet eredményre, mert pl. rávilágíthat a forrás és a valóság viszonyára, hogy mennyit fejez ki ' ebből az utóbbiból. A megismerés eszköze lehet tehát, amelynek alapját a nagy számok törvénye és a valószínűség elve képezi. Ezek segítségével biztosítható a kiválasztott, rep- ^ rezentatív adatok egyneműsége. Alkalmazási lehetősége a társadalmi élet jelensegeinek minőségi különbözősége és individuális sokfélesége miatt nem minden területen hatékony. 1 A gazdasági, termelési, demográfiai szféra kutatásában eredménnyel, bizonyos társadalmipolitikai, szellemi-ideológiai jelenségek feltárásában alig alkalmazható. A lehetséges és a rendelkezésre álló források arányainak, az ezeket eredményező körülményeknek a kutatásában is felhasználható pl. a valószínűség elve. A reprezentativitás alkalmazhatósága más a régebbi korok, más a közelmúlt forrásai esetében, de a történelmi esemény jellege szerint is módosul. A történelmi esemény időtartama, jellege, elvontsági szintje befolyásolja a keletkező forrásokat, s ennek megfelelően megkülönböztethetőek az egyedien ós komplexen reprezentatív forráscsoportok. Ezek felismerése, helyes figyelembe vétele a megalapozott következtetések és általánosítások egyik alapvető feltétele. A források megbízhatóságának fontos ismérve a bennük foglalt információk jellege genetikai szempontból. Attól függően, hogy egy-egy forrás milyen közvetlenséggel kapcsolódik az objektív valósághoz, beszélhetünk a források autentikusságáról, amely különböző mértékű lehet, s a források hierarchizálását teszi lehetővé. A módszertani irodalomban ezt a jelenséget gazdag terminológiai apparátus rögzíti. Egykorú, másodlagos, közvetlen, közvetett, bizonyíték-maradvány, bizonyító, eredeti stb. kifejezések szolgálnak a források jellemzésére. Á szerző szerint ezek az autentikusság különböző mértékét jelölik. Utal arra, hogy Leninnél található meg először ez a terminológia a forrás minősítésére, de a metodikusok nem figyeltek fel rá, pedig fontos kategória a forrás és a történelmi valóság lényegi, tartalmi, logikai összefüggése szempontjából. Az eredeti forrás kifejezésnél, amely a szerző szerint kronologikus aspektusú, azért szerencsésebb, mert az egyidejűség mellett az autentikus forrás mindig „maradvány", az egykori történelmi-társadalmi valóság funkcionális darabja. A had- és termeléstörténet területéről hoz példákat a cikk annak igazolására, hogy a forrás egyidejűsége még nem biztosítja autentikusságát, mert