Századok – 1974

Történeti irodalom - Aszmusz V. F.: Marx és a polgári historizmus (Ism. Hont István) 1266/V-VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1269 meg forradalmasító szerepét a gondolkodás történetében, amelynek révén a marxizmust is előkészítette. Aszmusz elemzésében a minden ami valóságos, ésszerű; és minden ami ésszerű, valóságos, apológiának kikiáltott formula mély dialektikus gondolatként tárul elénk, amely Hegelnek a korabeli társadalmi történelmi valósághoz való kritikai viszonyát fejezte ki. Hegel hangsúlyozta, hogy annak, ami valóban ésszerű, meg kell valósulnia, és ha elemzése másrészt ahhoz a felismeréshez vezette, — mondja Aszmusz —, hogy amit jelenleginek nevezünk, az tulajdonképpen történelmi fejlődés eredménye, akkor ezzel arra is rámutatott, hogy ebben a jelenben szigorúan véve nincs semmi, ami közvetlenül adott, megingathatatlan lenne, amelynek a létjogosultságában ne lehetne kételkedni. Aszmusz az egész Marx fejezetnek a Feuerbach tézisek szellemében „A történetfilozófia legyőzetése" címet adta. Az eddig elemzett gazdag filozófiatörténeti anyagra támaszkodva tényleg könnyedén tudja értelmezni a tézisek tömör mondatait. A 11. Feuerbach tézisre támaszkodva rámutat, hogy azoknak a filozófusoknak a tévedése, akik a világot csak különbözőképpen értelmezték, egyben a Marx előtti történetfilozófia tévedésének bizonyul. Gazdagon elemzi, mit jelent a társadalmi gyakorlat a marxi történetfelfogás számára. Aszmusz rámutat ennek kapcsolatára Marxnak az 1. Feuerbach tézisben tett azon megjegyzésével, miszerint a régi materializmus hibája, hogy a tárgyat, a valóságot nem szubjektíven fogta fel. Eloszlatja a szubjektív szóval kapcsolatos vulgáris félreértéseket. A történelem szubjektuma ebben az összefüggésben a társadalmi ember, az osztály egy ón. Aszmusz itt foglal pozitive állást a tudománymonizmus kérdésében. A „Német ideológia" első fejezetére támaszkodva kijelenti, hogy a tudomány monizmusa alatt a történelmi megismerés monizmusát kell érteni. Nem a történettudományt kell a természettudományok színvonalára nivellálni, hanem a természettudományt kell historizálni. Aszmusz újra és újra visszatérően polemizál minden naturalista tendenciával. Gondosan hangsúlyozza, hogy amikor Lenin a „természettudományos pontosság" követelményét támasztja a történettudománnyal szemben, akkor ez Lenin szóhasználatában csak szinonimája a történettucomány tudományosságának és anyagelvűségének, és az erre való utaláson kívül nem tartalmazza a történelmi ismeret tárgyi sajátosságának sajátos jellemzőit. Aszmusz Marxot nemcsak mint a történetfilozófia legyőzőjét, hanem mint a történettudomány megalkotóját is elemzi. Lenin nyomán rámutat arra, hogy a történettudomány alapvető elméleti fogalma a társadalmi-gazdasági alakulat fogalma kell hogy legyen, mert lehetővé teszi, hogy a történelmet a természettudományos törvény pontosságával, de a társadalmi-gazdasági folyamat sajátszerűségeinek megőrzésével kutathassuk. Értékes része Aszmusz könyvének az általános ós különös dialektikájáról szóló fejtegetése, amely Marx 1857-ben írt híres Bevezetésére támaszkodik. Végül visszatér a történeti rész egyik fő témájához, ós a szabadság és szükségszerűség dialektikáját elemzi Marx törtónelemelméletében. Marx bebizonyította, hogy a történelmi szabadság valódi alanya csak egy bizonyos társadalom egy adott osztálya lehet, mégpedig az ipari proletárok osztálya. A szabadság lehetősége már a kapitalizmusban létrejön a kapitalista gyár tervszerű, tudatos és célszerű munkamegosztásának elemeiben. Ahhoz azonban, hogy lehetségesből valóság legyen, a proletariátus osztályharcára van szükség. Ezért Marxnál az osztályharc elmélete a szabadság és szükségszerűség marxi dialektikájának fontos láncszeme. Marx elemzését befejezve pedig Aszmusz azt emeli ki, hogy önmagában az osztályharc elismerése még nem elég a konkrét gyakorlati cselekvés orientálásához, Marx történelemelméletének nem az osztályharc, hanem a proletárdiktatúra elmélete a specifikuma. Lenin számára — hangsúlyozza Aszmusz — a marxi proletárdiktatúra-elmélettel való egyetértés, illetve ennek további konkretizálása volt az a jegy, amely a valódi marxistát a tucatburzsoától, vagy a magukat marxistának álcázó egyénektől megkülönbözteti. Aszmusz Marx elemzése kissé széttöredezett. Amíg gondolatmenete szorosabban kapcsolódik a klasszikus polgári filozófia meghaladásának rekonstrukciójához, amíg keletkezési idejüket tekintve közelálló marxi szövegek értelmezésére támaszkodik, addig interpretációja hitelesen tükrözi a fiatal Marx gondolkodásának bizonyos fő vonásait. Ezután az értelmezés tere az egész marxi életmű, sőt sokszor Lenin, vagy éppen Aszmusz korának marxista problémáira is kiterjed. Ebben a részben Aszmusz munkája már sokkal szegényesebben tükrözi a marxi életmű gazdagságát. Sok kisebb elemzése rögzít ugyan fontos eredményeket, de a tárgyalás egész szerkezete erőltetettnek tűnik. Sokszor beszűrődnek a II. Internacionálé Marx felfogásának elemei, néhol a húszas évek illúziói érvényesülnek egy közeli világforradalom eshetőségéről, néhol pedig az, hogy a harmincas évek idejére már ennek elmaradásával kellett számolni.