Századok – 1974

Történeti irodalom - Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon (Ism. Fügedi Erik) 1255/V-VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1257 ségről" tanúskodik, a nagy, — ha szabad így mondanunk — „standard munkák", kézikönyvek mellől hiányzanak a részletkérdésekkel foglalkozó tractatusok és quaestiok. A könyvmásolók és az olvasók rétegéből emelkedik ki az írók kis csoportja. A magyarországi egyháznak a rómaitól nem egy ponton eltérő szertartása, a magyar szentek tisztelete hozta létre a magyar breviáriumokat és szertartásköny veket. AMagyar Páltól, a magyar domonkosrendi provincia egyik megalapítójától származó kánonjogi és lelkipásztori munkától Temesvári Pelbártig azonban nem túlságosan hosszú az út. A kötetet a „világi értelmiség kibontakozása" (361 — 377. 1.) című epilógus zárja le. Kiindulópontja az a közismert tény, hogy írás és klérus a koraközépkorban elválaszthatatlanul forrt össze, aminek következtében „egyrészt elsorvadt a magyarság sajátos írása, a rovásírás, másrészt a latin Magyarországon . . . általános használt nyelvvé fejlődött, melyből egyes szövegeket idővel a magyarra vissza kellett fordítani" (362. 1.). Á XIII. században latinból (Ómagyar Máriasiralom) és magyarból (Fehérló-monda) fordított irodalmi szöveggel egyaránt találkozunk, s szerzőik klerikusok voltak, a kor értelmiségiéi. Azt az elvet érvényesítve, hogy „ne csak általánosságban, hanem valamennyi mozzanatában a társadalmi fejlődésre vezessük vissza" az értelmiség alakulását, sorra vizsgálat alá kerül a megyei, bírósági (ideértve az ügyvédeket is), a gazdasági élet és a nagybirtok írásbelisége. A ,,deákok"-ban jelenik meg a világi értelmiség, először latinul (litteratus) az 1320-as években. A „litteratus" eredetileg jelző a clericus mellett s mint ilyennek tanult, írástudó, iskolát járt a jelentése, okleveles gyakorlatunkban azonban hamarosan átvette a clericus értelmét, s mint főnév, a XIV. század végétől csaknom kizárólagosan iskolát végzett világit jelölt. Eszerint a XIV. század tekinthető annak a kornak, amelyben az előző századok iassan feltűnő jelenségei folytatásául és betetőzéséül minőségi változásról tanúskodva, a latinul értő, író ós beszélő világi értelmiségi réteg önálló élete felismerhető" (370. 1.). A XV. században ez a világi réteg az egyháziakat már legsajátabb munkaterületükről kezdi kiszorítani, amint azt a világi emberként a római kúriában dolgozó Kosztolányi György esete bizonyítja. Műveltségük a reformációig még egyházi jellegű maradt, még a városi polgárság köreiből származó értelmiségié is, amint azt Steck Boldizsár városi jegyző esete bizonyítja. A teljesség kedvéért kell megemlíteni a bevezetést (13 — 32. 1.), amely a magyar egyház korai századát ismerteti, s a nálunk is meghonosodott „Eigenkirche" pompás rajzát nyújtja. Látszólag nagyon hosszúra nyúlt a tartalmi ismertetés, mégis azt hisszük, hogy csak csupasz vázról adhattunk fogalmat. A részletek áttekintése teljesen szétfeszítené az ismertetés keretét. Mert a káptalanok ismertetése során el kellett volna mondanunk, hogy a káptalan meghatározása, feladata, korai fejlődése ugyanúgy megtalálható, mint a magyarországi káptalanok száma, felsorolása, a váradi, zágrábi és pozsonyi káptalan statutumai ugyanúgy helyet kapnak benne, mint az esztergomi káptalan XIV. század végi vizitációja. A részletek nem egyszer a rendelkezésre álló források alapján első összefoglalását alkotják valamelyik kérdésnek, mint pl. a káptalanok és a bennük található stallumok felsorolása (115—118. 1.). Az új levéltári forrás alapján megírt életrajzok tömegéről a névmutató adhat némi tájékoztatást, és csak sajnálhatjuk, hogy a földrajzi nevek nem szerepelnek benne, tárgymutató nincsen. Biztosra vesszük azonban, hogy az idegen nyelven nem tudó tanároknak és kutatóknak hosszú időre ez lesz az egyháztörténeti kézikönyve nálunk. Minden vagy majdnem minden kutatásnak indítóoka szubjektív, bármennyire objektivizálódik is a munka folyamán, bármennyire is hozzátartozik az objektivitásra törekvés a kutatói hitvalláshoz (364. 1.). Ez az indítóok legtöbbször a múlt valamelyik nagy fordulatának kérdése, amely — lehet könyvtárnyi irodalma — a kutató számára még meg nem oldottnak látszik. Az indítóok és téma nem mindig azonos, a szerző a nagy kérdést valamelyik oldaláról igyekszik megközelíteni, s e közben sokszor más kérdéseket old meg, ezzel készítve elő a főprobléma mindenre kiterjedő megoldását. Mályusz Elemér művében ez a kérdés a reformáció. Nemcsak a kézirat első (1943-i) címe (Magyarország a reformáció előtt) árulkodik erről, de búvópatakként csillan fel szinte minden fejezetben. S talán abban sem tévedünk, hogy az epilógus is elsősorban ennek szolgálatában áll, a reformáció prédikátorainak elődjeit keresi. Mindössze két pontban éreztük úgy, hogy az eredmények egy része nem fogadható el, először a magister réteg tárgyalásánál (35 — 58.1.). Ebben a részben arról a XIII. század elejére egységes réteggé olvadt, írásos munkát végző értelmiségről van szó, amelynek legfontosabb jellemzői az ország kormányzásában való részvétel és az egyetemi végzettség. Ennek a csoportnak tagjait Mályusz Elemér azokban a klerikusokban keresi, akiknek neve mellett a pápai és a magyar oklevelekben a „magister" cím található meg. Nem látjuk bizonyítottnak a magister cím és az egyetemi végzettség ilyen szoros összefüggését.