Századok – 1974

Történeti irodalom - Johnston William M.: The Austrian Mind (Ism. Pók Attila) 978/IV

979 TÖRTÉNETI IRODALOM Habsburg-Monarchia Szellemi termékenységének, hogyan volt lehetséges a ma már annyira ritka sokoldalúság, integrácós igényű gondolkodás virágzása ebben a társadalmi környezetben? A konkrét témától függetlenül így érdeklődést kelthet a témafelvetés módja és a tárgyalási módszer is, a művelődéstörténet más korszakokkal foglalkozó művelőinek is tanulságos olvasmány a könyv. Az első rész bevezetőjében az egész korszak szellemi melegágyának tekintett, Metternich idején virágzó, bécsi biedermeier kultúráról olvashatunk. A polgárság lassú emelkedésének, a preindusztriális társadalom — Tönnies terminológiáját használva a Gemeinschaft — hanyatlásának időszaka ez, amely korábban csak az arisztokrácia számára hozzáférhető esztétikai élvezetek megszerzését teszi lehetővé a középrétegek számára. A szabadversenyes kapitalizmus térnyerése következtében illúzióit, reményeit elvesztő polgárság ezekhez az intim családi környezetben elérhető művészi élvezetekhez, menekül. Olyan jellemző vonásokat őriz meg Ausztria, amelyek két évszázaddal korábban egész Németországot jellemezték: a partikularizmust, az összetartó családokat és azt a magatartást, hogy az egyes polgárok nem érezték magukénak államukat. Igen találónak tartja Johnston Victor Adler megállapítását, amely szerint az osztrák államot a XX. század elején a slamposság által megszelídített abszolutizmus jellemzi. A könyv első része a birodalmi értelmiség két szembenálló táborát vázolja fel. Az egyik tábor a birodalom minél további fenntartását kívánó nagyszámú bürokrácia és támogatói (klérus, tisztikar), élükön a túlélési vágy szimbólumának tekinthető Ferenc Józseffel és udvarával. A másik oldalon a változást sürgető, e világ közeli összeomlását jósoló, főleg zsidókból álló értelmiségi csoportot találunk. (Pl. Freud, Husserl, Wittgenstein, Mahler, Schnitzler, Kraus.) A bürokrácia támogatói, a birodalom fenntartásának elősegítői közé sorolja Johnston az osztrák közgazdasági iskolát (Carl Mengert ós tanítványait) is. Ezek az anyagi biztonságban élő és társadalmi megbecsülésnek örvendő „professzortisztviselők" a gazdasági élet segítésére Johnston szerint — nyilvánvalóan vitathatóan — osztályszempontoktól mentes, josefinista módon pártatlan elméleteket dolgoztak ki. A másik oldalhoz tartoznak a birodalom radikálisabb átalakításának, megreformálásának — de semmiképpen sem megdöntésének — hívei, akik közül sokan a munkásosztály szempontjából próbálták elemezni a Habsburg-birodalom társadalmi, gazdasági, politikai viszonyait. Ide sorolja a Szerző a jogtudósok egy csoportját (Ehrlich, Anton Menger, Kelsen) és az ausztro-marxistákat, akiknek opportunizmusra, kompromisszumokra való készségét Johnston a Habsburg-birodalom egészének hasonló hajlamával rokonítja. Bauer és Renner első világháború utáni tevékenységét vizsgálva kudarcaik okát rossz gyakorlati politikai érzékükkel és főleg az alkotmányos módszerekhez való túlzott ragaszkodásukkal magyarázza. Politikai tevékenységük első szakasza még az első világháború előtti évekre esik, politikai naivitásukat Johnston szerint a birodalom ekkor liberálisabb, ellenzéki hangoknak nagyobb teret adó atmoszférájának hatása alapján érthetjük meg. Az 1914 előtti módszerekkel azonban nem lehetett politizálni a 20-as vagy különösen a 30-as évek Ausztriájában. A könyv ezután két nagy fejezetben tárgyalja Ausztria és egy-egy fejezetben Csehország ill. Magyarország szellemi teljesítményét— főleg 1890—1914 között — összefüggésbe hozva azt jellegzetes társadalmi problémáikkal. Meglehetősen világosan rajzolódik ki a szerző koncepciója, bár időnként kicsit lexikonszerű a könyv; Johnston óriási anyagának, ismereteinek minél nagyobb részét akarja belezsúfolni. Mégis, mint ez a későbbiekben kiderül, lényeges, mellőzhetetlen dolgokról feledkezik meg. Az „életművészek"-nek nevezett bécsi újságírók, zenészek, zenekritikusok, képzőművészek, kritikusok és tudósok bemutatása során a bennük levő közös vonásokat kutatja a szerző, és az említett időszakban a bécsi mentalitás fő jellemzőinek a phaiákista (az OdySseia 8. énekére utalva) esztéticizmust, az ún. therapeutikus nihilizmust (azaz a politikai és társadalmi reformok iránti közömbösséget és általában az élet cselekvő alakításától való elzárkózást), a gazdag fantáziát és a halálkultuszt tartja. A jobb módú polgárság, amelynek a nagy vagyon gyűjtése lehetetlen volt, de jövedelme anyagi biztonságot nyújtott, kedvvel, érdeklődéssel fordult a művészetek felé. A kor bécsi polgárainak a társasági érintkezés is esztétikai élvezetet jelentett: így függ össze a századfordulós Bécs virágzó kulturális élete ós a társasági érintkezések túlzott formalizmusa. A halál a hozzáférhető élvezeteket nyújtó, de mégis számos problémával terhes, korlátokkal teli életben, mint a legnagyobb változás szimbóluma, szinte misztikus tiszteletet kapott. Bécs legnagyobb társadalmi megmozdulásait egy-egy híres ember temetése jelentette. A halál tiszteletével függ össze a therapeutikus nihilizmusnak nevezett, imént említett jelenség, amelynek egyik megjelenési formája Bécs orvosainak a halál utáni helyes diagnózist a therapia fölé helyező mentalitása. Az orvosegyetemeken sokkal többet foglalkoztak a halál utáni vizsgálatokkal, mint therapiai módszerek oktatásával.