Századok – 1973
Tanulmányok - Szűcs Jenő: Társadalomelmélet; politikai teória és történelemszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorumában - II. rész 823/IV
824 SZŰCS JENŐ léte ugyan ősibb — „örök" —, az aktualitás mégis a „hatodik világkorszakban" rejlik, minthogy ez már bizonyos értelemben a nunc: a „most", a jelen. A népgenezis a bibliai és a mondai homályba vész, de a társadalmi Ordo — hogy úgy mondjuk, a „politikai alapelvek" — genezise a hatodik világkorszakban ragadható meg. Ezért érthető, hogy miután az író kötelező módon tisztázta a bibliai eredetet, majd az incidentidkat mellőzve (c. 4) vázolta a mondai eredetet és a szkítiai előtörténetet, mihelyt átlépte a „hatodik világkorszak" küszöbét, rögvest egy fejezetben (c. 7) szükségesnek tart tisztázni minden politikai és társadalmi alapelvet: a communitas mibenlétét éppúgy, mint annak eredeti separatio ját. Itt kezdődik az igazi história, a többi csak afféle „előtörténet". De éppen ez jelenti a radikális fordulatot a történetszemléletben: a hagyományos cezúra „előtörténet" és „történelem" közt Kézai művében csúszik át a pogányság—kereszténység határvonaláról ide, egy határvonalra a pogány korszakon belül. Többé már nem a keresztség misztériuma az „igazi" történelem alfája ! Voltaképpen itt, az új alfánál kezd Kézai önállóan beszélni, miután néhány „racionális" logikai kommentárral az eredetmondát koncepciójához fűzte. Ettől fogva keresi a hun történet fejleményei közt — de később, a magyar történetben, s a másik két könyvben is — az ideális normát rex és communitas viszonylatában. A „nemzet" legtágabb értelemben történetszemléleti keret, de a hatodik világkorszak óta, nunc, azaz a „jelenben" hatnak igazában azok a társadalmi, politikai, jogi és erkölcsi normák, amelyek a nemesség keletkezéséhez vezettek. Ezek pedig összefüggnek a communitas ősiségéből levezetett „történeti joggal", minthogy már egy kettéhasadt — „szeparált" — communitas a történeti idők cselekvő részese (a „bűntény" már a régi időkben kizárta abból az ignobiles tömegét), ezért hát értelemszerűen a nemesség, a Hunnorum nobilitas a „nemzet" igazi képviselője, minthogy engedelmeskedvén a populus Hungaricus nevében történt hadbahívásnak, virtusával rászolgált e névre. A gondolati mechanizmusnak ezen a pontján jutottunk el e tudatszerkezet egy kardinális sajátosságához. Ki a magyar? Az ezredforduló előtti barbár-prefeudális etnoszociológiai struktúrában az ennek megfelelő tudati mechanizmus minden jel szerint a nemzetség (az ős- és ómagyar nyelvben: nemzet) analógiájára alkotta meg a „nép" fogalmát; magyarnak számított mindenki, aki a népkötelék jog- és tradícióközösségének {törvényének) részese.22 4 Ha a korai keresztény-feudális struktúra kiépülésével nem is süllyedt el teljesen ez a képzet, mégis egy másfajta szemléletmód nyomult előtérbe: TJngarus az a személy, aki a király alattvalója, „népébe" (gens sua) tartozik, a királyság területén él. Mint egy világos „definícióból" (1205) korábban láthattuk: persona, que de regno Vngarie originem duceret. Kézai már egészen máshonnan vezeti le a natio eredetét. Következésképpen az ő szemléletében az a magyar, aki a mondai ősöktől („egy apától és egy anyától. . .") levezetett eredetközösség tagja és az ősidőktől fogva a hun időkön át azonos nyelvet (loquela, Hunorum lingua) beszéli. Mindezt láttuk részleteiben. De csakugyan olyan egyértelmű ez ? Másfelől viszont azt is láttuk, hogy a hun—magyar „nemzet", pura Hungaria tulajdonképpen az ősi szkítiai 108 nemzetség maradékaiból áll. Ha mármost elfogadjuk azt a nagyon valószínű feltevést, hogy e 108-as szám nem egyéb, mint a XIII. században nemzetségi joggal birtoklók összességének historizálása, akkor bizony azt kell mondanunk, 2" Szűcs: i. m. (153. jz.) kül. 180-201, 284-325.
