Századok – 1973
Történeti irodalom - Fox K. A. lásd Ezekiel M. - Fügedi Erik: A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása (Ism. Kubinyi András) 753/III
754 TÖRTÉNETI IRODALOM 754 egregiusnak mondják a tekintélyes megyei középbirtokos nemeseket, olyan családok tagjait, amelyek sohasem nyertek el bárói tisztet, a legtöbb királyi várnagyot, aulicust, sőt sok magánföldesúri vár várnagyát is. (Ez különben önmagában is ellentmond egy külön várnagyi réteg létének.) A XV. század második felében a címzéssel illettek köre aztán még jobban kiszélesedik. Az egregius tehát nem csupán egy bizonyos társadalmi réteg (az előkelők, azaz a megyei nemesség vezetőrétege), hanem az arisztokrácia egy részének, valamint alacsonyabb rendi állású tisztségviselőknek is címe. A kérdést a szó egykorú magyar értelmezése magyarázza meg. Általában rosszul fordítják, pedig már Islványi eldöntötte ,,A magyarnyelvű írásbeliség kialakulása" c. könyvében (54. 1.): „az egregiust vitézlő-nek fordították." A „vitéz" szó viszont a lovagnak, a miiesnek eredeti magyar jelentése volt (J akubovich-—Pa/s:O-magyar olvasókönyv, 263). Az egregiusvitézlő címzés kialakulását olyan formában lehet értelmezni, hogy a kancellária azokat a személyeket akarta ezzel jelölni, akik vagy vagyonuk, vagy állásuk folytán a lovagság elnyerésére kvalifikáltnak számítottak. Így egyformán megillette az arisztokrácia nem bárói tisztet viselő tagjait, a megyei középbirtokosokat és a tekintélyesebb familiárisokat. Kik tartoztak azonban akkor az arisztokráciához ? Teljesen egyetértek Fügedivel: a barones regni, a királyi oklevelek méltóságsoraiban felsorolt országos főméltóságok viselték a magnificus, nagyságos címet, és nagyon helyesen munkájában ezeknek a családjaira vonatkozó adatokat gyűjtötte össze. Volt azonban az „igazi báróknak" is nevezett barones regni-ken kívül egy másik bárói réteg is, amelynek tagjait baro solo nomine-nek, barones naturales-nek neveztek. Ezt a réteget azonosítja Werbőczy a mágnásokkal (Tripartitum, Partis I. Tit. 2. § 1, vö. még Teleki: Hunyadiak kora, XII. 375). Az arisztokráciához számították tehát a hivatalviselő bárókon kívül a mágnásokat, amely rétegnek külön alcsoportja lehetett a már az 1397-es országgyűlésen megkülönböztetett „filii baronum" azaz „bárók fiai" (Magyar Tört. Tár 3 [1857] 229). Ezeknek a XV. század végéig nem adják meg mindig a magnificus címet. A „bárók fiai" rétegre utal az 1494/95-ös királyi számadáskönyv is, amely öt ilyen, csapataikkal a királyi sereghez csatlakozandó személyt sorol fel. (J. Chr. v. Engel-, Geschichte des ungrischen Reiches und seiner Nebenländer, I. köt. Halle. 1797. 64.) Mind az öt személyt felsorolja az 1498: 22. te. a banderiátus, azaz bandérium-állításra kötelezett bárók között, noha egyikük sem viselt addig bárói tisztet, és így Fügedi szerint az előkelőkhöz kellett tartozniuk. Werbőczy azonban (Partis I. Tit. 2. § 1) joggal különböztette meg az előkelőket mind a báróktól (méltóságviselő értelemben), mind a mágnásoktól, mind a nemesektől. Fügedi szerint az előkelők (tehát a volt méltóságviselők, a megyés ispánok, és azok, akik csak később lesznek bárók) a méltóságviselő bárókkal együtt tagjai a királyi tanácsnak. Kétségtelen, hogy a középkorvégi királyi tanácsot felváltva nevezték „praelati, barones atque proceres"-nek és „praelati et barones"-nek. Úgy látom, hogy legalábbis a Hunyadi és a Jagelló-korban a proceres szó elhagyása, vagy el nem hagyása nem véletlen, hanem azt jelenti csupán, hogy vettek-e részt a középbirtokos nemességből választott ülnökök az ülésen, vagy sem. Számos adat közül egyet idézünk, amikor csupán a praelatusok és a bárók adták ki az oklevelet (előkelők nem !), és ezeket név szerint felsorolták. A magyar—lengyel szerződést megerősítő (1474. Dogiel, I. 73) „praelati et barones" bárói közé számították e szerint a ténylegesen bárói tisztet viselőkön kívül a volt bárókat, valamint a bárók fiait, amennyiben azok mágnásoknak, azaz természetes vagy névszerinti báróknak voltak számíthatók, így a soha bárói tisztet nem viselő Garai Jóbot. Ez utóbbi — állandóan magnificus címmel — Mátyás idejében rendszeresen részt vett a királyi tanács ülésén, bizonyítva ezzel azt, hogy a király kizárhatta ugyan a vele ellenséges család utolsó sarját a bárói tisztségek betöltéséből, de nem zárhatta ki az ország egyik legnagyobb birtokosát a királyi tanácsból.
