Századok – 1973

Történeti irodalom - Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban (Ism. Kristó Gyula) 742/III

TÖRTÉNETI IRODALOM 743 következtetéseket vonjunk le" (8. 1.) — kétségtelenül olyan felismerésből fakad, mely magában hordja az új születésének lehetőségét. ,,A korai magyar történet kutatásában — indítja könyvét a szerző — ma már csak a hagyományos forrásanyag új szempontok szerinti értelmezésével, vagy új forráscsoportok megszólaltatása révén lehet lényeges új eredményekre jutni" (7. 1.). A könyv — ez utóbbi kritériumnak kívánva eleget tenni — tulajdonképpen az új forráscsoportként kezelhető foglalkozást jelentő helynevek (újra-) felfedezése. Az első fejezetet ( Foglalkozást jelentő helyneveink és a magyar államszervezés) követő összefoglalásban maga a szerző summázza úgy vizsgálódásait, hogy „foglalkozásnóvvel jelölt településeink tanulmányozása mind az erdőispánságokban, mind az ún. István-kori vármegyékben, mind a királyi (fejedelmi) család különböző magánbirtokain igazolni látszik munkahipotézisünket, hogy ti. ez a helynévtípus a kezdetlegesség, az első benépesülés, az első birtokszervezés, az uralmi és függési viszonyok megjelenésének dokumentuma a szóban forgó területen" (50 — 51. 1.). A szerző e legterjedelmesebb fejezetben a foglalkozásnévvel jelölt települések és az Árpád-házi hercegek — akiknek tisztségviselését a fejedelmi (Árpád, Jutás, Fájsz, Taksony, Géza fejedelemsort adva), a bihari és a nyitrai hercegi méltóságra kiterjeszkedve összeállította — nevét fenntartó helységek együttes vizsgálata alapján „arra mutatott rá, hogy az uralmi és függési viszonyok kialakításának ezt a kezdetleges módját fejedelmeink és hercegeink a X. század első évtizedeitől, talán már a honfoglalástól kezdve alkalmazták" (51. 1.). A második fejezet (A fejedelmi szolgálónépek foglalkozás szerinti csoportosításának eredete) voltaképpen a fejezetcímben adott konkrét megfogalmazáson túl arra a kérdésre is választ próbál adni, hogy hol kereshetők a magyar állam és a magyarországi feudalizmus gyökerei. Mivel a fejedelmi szolgálónépek Cseh- és Lengyelországban, valamint Magyarországon meglevő, foglalkozást jelentő helynevekkel jellemezhető rendszere nem származtatható a Karoling Nyugat-Európából, sem a nagy-morva birodalomból, továbbá a lengyelországi szervezet is csehországi minta alapján létesült, így a rendszer vagy csehországi eredetű lenne, vagy pedig a magyarok alakították volna ki. A szerző nem látja megnyugtatóan alátámaszthatónak a szolgálónépek magyarországi rendszerének cseh eredetét sem, hajlik arra, hogy azt magyar találmánynak minősítse (amit azok alkalmasint még a IX. századból és Dél-Oroszországból hoztak volna magukkal), de korántsem véli ezt bizonyosnak, hiszen időben ós térben távoli analógiák is meggondolásra intenek. Azt hangoztatja: „Bármelyik fél volt az átadó, az átvevő fél a szervezésnek ezt a rendjét saját speciális szükségleteinek megfelelően, szuverén önállósággal alkalmazta" (62. 1.). Nem vitás, a harmadik fejezetben (A kora Árpád-kori szolgálónépek: a rendszer működése és felbomlása) tárgyalt kérdések — mint a szláv—magyar együttélés, a szolgálónépek centuria-szervezete, rabszolgai —jobbágyi társadalmi helyzete, kötelezettségeik és szolgálatuk rendje, valamint a szolgálónépek rendszerének a korai feudalizmus végével egybeeső bomlása — legtöbbjénél már gazdag (az első két fejezetben tárgyalt problematikánál feltétlenül gazdagabb) szakirodalmi előzményekre és írott forrásos bázisra támaszkodhatott a szerző, s itt volt lehetősége arra, hogy — idézzük Heckenast Gusztávot — „a tulajdonképpen logikai úton rekonstruált kereteket megpróbáljuk okleveles adatokkal kitölteni" (73. 1.). A könyv egyik nagy pozitívumának azt tartom, hogy — jóllehet egy helyütt ma már előítéletté merevedettnek ítéli a „magyar nacionalizmus elleni ideológiai harcban kidolgozott, s minden egyoldalúságuk ellenére a maguk idejében tudománytörténeti szempontból haladó elméletek"-et, „a középkori magyar állam pannon-szláv vagy nagymorva alapjait hangoztató elképzelósek"-et (61. 1.) — kimondja: „Azt hiszem, ideje belátnunk, hogy csehek, lengyelek és magyarok a X. században lényegében azonos fokán állottak a társadalmi fejlődésnek, mint ahogy párhuzamos volt fejlődésük további 14*