Századok – 1973
Tanulmányok - Szűcs Jenő: Társadalomelmélet; politikai teória és történelemszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorumában - I. 569/III
624 SZŰCS JENŐ tartozó idegen népség, nemzet" értelemben; a krónikákban e formula — de extranea jelzővel — csak ott található meg, ahol vagy elmosódó „fajzat, sarj" értelemben, vagy „külföldiekre" vonatkoztatva is felfogható ill. értelmezhető. Pedig hogy kikből állt ez az extera natio, legalábbis Pannóniában, arról Kézainak határozott elképzelése van, noha ez annak arányában alakul át, ahogy a történet közeledik a magyar honfoglaláshoz, a „második" bejövetelhez. Eleinte — mint láttuk — rómaiak, langobárdok és németek élnek itt, a hun történet vége felé — alighanem Anonymus közvetlen hatására — már szlávok, görögök, németek, bolgárok és vlachok, akik Attila idején jobbágyi szolgáltatással (populari servitio) tartoztak volna a hun uralkodónak (c. 23).182 Az extera natioval, az „idegen fajzattal" szemben áll Kézainál (s csakis Kézainál) a hun natio. Ha most már még mélyebbre hatolunk e megkezdett ösvényen, a fogalomtörténet Ariadne-fonalán döntő jelentőségű szemléleti átalakulás nyomaira bukkanhatunk, ahol a filológia és eszmetörténet szempontjai megint csak találkoznak. Kézai ugyanis (s csakis ő) nemcsak az idegenekre, hanem saját „hun—magyar" népére is vonatkoztatja a natio szót. Sőt ő az első a magyarországi latin irodalomban, aki számára ez a szó par excellence a népi egység jelölésére szolgáló terminus, amely a saját népkeretre vonatkoztatva értékelést, sőt egy meghatározott szemléletmódot fejez ki. A bővebb krónikaszövegek másolói még a XIV. század első felében is bukdácsolva, következetlenül, sőt látható ellenérzésekkel követik őt — már amennyiben egyáltaltalán követik — ezen az úton. E ponton elkerülhetetlen a fogalomtörténeti háttér legalább sematikus felvázolása. A natio a klasszikus latinban, majd a középkor nagyobbik felében is, híven őrizve eredeti etimológiai és jelentéstani összefüggését a nascor (natus, natura stb.) képzetével, egyszerűen a „természetes" eredetet jelölte szűkebb vagy tágabb értelemben, éspedig vérségi, szociális vagy territoriális keretek közt: a törzset, regionális csoportot vagy nagyobb népképződményt, olykor szociális réteget, rendet, amelybe az individuum „beleszületett", ahonnan „származott". A natione megjelölés különféle metszetekben vonatkozhatott az egyén „eredetére", sőt olykor hivatalosabban, mintegy „illetőségére". Minthogy a korai középkor századaiban a politikailag szervezett nagyobb közösség, „nép" par excellence megjelölése (miután a populus antik tartalma és értéke elbizonytalanodott) a gens lett, a natio a „természetes értelemben" vett — ma úgy mondanók: etnográfiai ismérvekben felfogható — létezést jelölte, miként már az antikvitásban is a barbárokra vonatkoztatva; ezért a középkorban hosszú időn át őrzött valami pejoratív árnyalatot is, mintegy „Naturvolk" értelemben. így érthető, hogy miként az antikvitás a fejletlen, szervezetlen, primitív barbár törzsekre, a középkor előszeretettel vonatkoztatta e szót a pogányokra, mintegy pejorative minősített „népség, fajzat" 182 A ,,Sclavis tanfcummodo, Oraecis, Teutonicis, Messianis [= Moesia lakói, bolgárok, vagy tágabban: „délszlávok" vö. Kézai c. 32] et Ulahis advenis remanentibus . . ." felsorolásban (SRH I. 163, 281, de S : „exulibus"[ !]; vö. még „Blackis qui ipsorum fuere pastores et coloni remanentibus" e. 14) kétségtelenül Anonymus (c. 9) tükröződik: quam terram habitarent Sctavi, Bulgarii [Anonymusnál gyakran, pl. c. 12, 14, 38, 39, 41: Greci et Bulgari, sőt c. 14: Greci vet Bulgari] et Btachii ae pastores Romanorum" (SRH I. 45). Kézainál, mint ismeretes, Romani és Teutonici (Alamanni, Germanici) historizált módon összeolvadnak. Vö. I. Tóth Z.: Tuhutum és Gelou. Századok 70/80 (1945/46), 52—53; Györjfy: Krónikáink, 105.
