Századok – 1973

Tanulmányok - Szűcs Jenő: Társadalomelmélet; politikai teória és történelemszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorumában - I. 569/III

570 SZŰCS JENŐ gondolkodás egy karakterisztikus belső szerkezeti sajátosságát is. Eszerint a történelem e két „alapkorszakra" tagolódó szemléleti dualizmusát olyan értelmű eszmei kontinuitás hidalja át, hogy az elsőben — a hun régmúltban — rejlő epikai mozzanatok és teoretikus elemek összességükben mintegy „jogforrást" képeznek, amelyből történeti jogok, következésképpen — az ősiség jogi-morális legitimáló ereje folytán — közvetlen társadalmi és politikai tanulságok s követelmények eredeztethetők a jelenre és a jövőre nézve; a hun őskorban benne rejlik — egyebek közt — a „társadalom" politikai szektora és a királyi hatalom viszonyának, az „állam" rendi mibenlétének (status regni — status regis) kívánatos modellje is. (Más kérdés, hogy magának a hun történetnek többértelműsége e vonatkozásban különböző korokban és művekben más-más interpretációt engedett meg.) Ebben viszont egy még mélyebb strukturális sajátosság fejeződik ki: a politikai gondolkodás sajátosan historizált jellege, vagyis az a jelenség, hogy a politikai elmélet a magyar történelemben a XIX. századig (mint már a XIII. században, sőt előbb) elsősorban nem traktátusokban, elméleti művekben és aktuális kategóriákban, hanem jórészt epikus keretbe és történeti argumentumrendszerbe ágyazottan jelenik meg. Mindezt megelőzőleg azonban a Kézai-kérdés közvetlenebb szintjén a problémák szövegkritikai és filológiai síkon jelentkeznek. Szinte a sors fintora, hogy kivételesen birtokunkban van egy mű, amelynek íróját végre név szerint is ismerjük, keletkezési idejét is megközelítő pontossággal rögzíteni tudjuk, ezzel szemben kérdéses, hogy eredeti szellemi termékkel van-e dolgunk, vagy csupán valami másodlagos kivonattal.2 Anélkül, hogy a kérdés historiográfiai fejlődését (és zsákutcáit) e helyütt szükségesnek vélnénk részleteiben ismertetni, elegendő az újabb kutatás két sarkalatos — és kétségbevonhatatlan — eredményét kiemelni, amelyek a krónikaproblémák modern-kori nagymestere, Domanovszky Sándor következtetéseinek részben megerősítésében, részben azonban cáfolatában állnak. Egyrészt tehát — Domanovszky eredményei nyomán — kétségtelen, hogy V. István idején, 1272 körül egy író (minden bizonnyal Ákos nembeli Ákos mester) átdolgozta és kibővítette a korábbi, XI—XII. századi magyar gestákat, mely elveszett redakció szövegét viszonylag éppen a XIV. század derekán keletkezett krónikaszerkesztmény ill. az annak szövegét fenntartó ún. bővebb krónikák (a Budai és a Képes Krónika „családjainak" kódexei) őrizték meg; ezekkel szemben a Kézai neve alatt ismert Gesta — legalábbis magyar történeti részében (Secundus liber) — nem egyéb, mint ennek az 1272 körül keletkezett szerkesztménynek helyenként hosszabb-rövidebb önálló bővítményekkel, interpolációkkal, valamint a IV. László korát tárgyaló folytatással és önálló „függelékkel" ellátott kivonata.3 Másrészt azonban 2 A sors további fintora, hogy valójában Kézai szövege sincs „birtokunkban", mert rejtélyes XVIII. század végi eltűnése folytán kicsúszott kezünkből, s szövege csak többé-kevésbé romlott XVIII. századi másolatokból és szövegkiadásból (1782) rekonstruálható. A kézirat sorsáról Domanovszky S.: Kézai kódexéről. Békefi-Emlékkönyv. Bp. 1912, 81 — 91. — Valószínű egyébként, hogy maga az elveszett XIII. századi kódex is már „meglehetősen romlott másolatot" tartalmazott. Horváth </.: Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1964 [a továbbiakban: Stílusproblémák], 391. 3 Domanovszky S.: Kézai Simon mester krónikája. Bp. 1906 [a továbbiakban: Kézai], 128 (a korábbi irodalom beható ismertetését ld. itt, 163—180; a kérdésre több, 1899 — 1907 közt aSzázadok hasábjain megjelent krónikatanulmányán túl ld. még ugyanő : Kézai és a hun krónika. Károlyi Árpád-Emlékkönyv. Bp. 1933, kül. 123). — Äz V. István-kori szerkesztmény írójának kiléte és a mű karaktere azóta részleteiben is plasz-